Arca sápadt fehérje feszíti a húrt
Mi az emberi ideglelés szüleménye
Szeme zafírként csillog ezen estén
Melyet megkönnyeztet kesergése

Egyedül érzi magát, elhagyatott
A magány füstjét szívva járkál
S elmélkedik, ártatlan önmaga
könnyfakasztó gyilkosa már

Hisz mások hibájának sarja
Fertőzi, marja, lelkét furdalja
Ő pedig hibátlan ártatlansága mögött
Mégis mindenért magát okolja

Ha könnyezik, vagy dacos
Imádom látni kölyök-neszét
De szívemben a komorság nő
Hisz megsiratom szívét-lelkét

Én ott vagyok, s leszek mellette
Ha az élet koptatja önuralmát
Gondolatom csókja csiklandozza
Hogy érezze, elűztem a magányt...