Egyszerű közlekedésmérnök volt. Az volt a feladata, hogy ellenőrzés alatt tartsa a fővárosi közlekedést irányítása alatt tartó számítógépprogramot. A program felmérte a szerte a város útjain elhelyezett érzékelőkről beérkezett adatokat, amelyek a rajtuk áthaladó autók számát folyamatosan regisztrálták, így minden pillanatban tudni lehetett, hol növekedett meg a forgalom annyira, hogy a kritikus szint közelébe került. A kritikus szint átlépése azt jelenti, hogy megszakad a rendszert jellemző folyamatosság, a járművek áramlásában valahol zavar jelentkezik, ez pedig magával vonhatja a teljes rendszer összeomlását, vagyis a Világvégét. Egymás közt csak így nevezték a mérnökök azt a számítások szerint néhány éven belül bekövetkező eseményt, amikor a gépkocsik száma olyan magas szintet ér el, hogy annak növekedése megelőzi az utak fejlesztésének ideális ütemét. Ha ekkor bármiféle kis zavar keletkezik, mondjuk egy koccanásos baleset, egy csőtörés vagy egy egyszerű gázolás, a folyamat láncreakciószerűen végigvonul a teljes közlekedési hálózaton és az egész forgalom megbénul. Kész. Egyszerűen egyetlen jármű sem lesz képes megmozdulni és dugóban reked. Ez a dugó azonban nem ér véget, mert képtelenség bármiféle eltereléssel feloldani. Vajon mi történne akkor? Ez a kérdés állandóan foglalkoztatta, miközben figyelte, amint a program aszerint vezérli a közlekedési lámpák működését, hogy hol fenyeget a kritikus szint elérése. Felesleges volt, hiszen a forgalom minden egyes nap elérte a kritikus szintet, és a várost dugók bénították meg, de a Világvége még nem jött el. A program így csak fokozta a bajt, hiszen olyan problémák megoldására tervezték, amelyeket már nem lehetett elhárítani, és mikor megpróbálta azokat megoldani-mondjuk fél órára pirosra kapcsolt egy lámpát- csak fokozta a káoszt. Káosz. Egyetlen kis, jelentéktelen esemény az egész civilizációt romba döntheti. A fejesek tudták ezt, mégsem érdekelte őket a dolog. Mégse tilthatták meg az embereknek, hogy kocsit vegyenek és azzal járjanak. Egyesek korlátozást akartak bevezetni, de ez elbukott. Egyik városi vezető sem akart népszerűtlenné válni. Az autó birtoklását és szabad használatát alkotmányos alapjognak vélte mindenki. Senkit sem érdekelt a jövő, senkit sem érdekelt a káosz fenyegetése. A világot mindenki stabil, biztos létezőnek tartotta, ahol igazság szerint semmi meglepő nem történhet, kivéve a híradóban, mindig csak mások életében.
A mérnök azonban tudta, hogy a vég küszöbén állunk. Mert mi lesz, ha megbénul a forgalom? Az emberek nem jutnak el a munkahelyükre. Az élelmiszer nem jut el a boltokba. A rendőrök és a mentők sehova sem juthatnak el, ahova kell. Kitör a pánik, némelyek otthagyják autóikat, némelyek makacsul maradnak. Az utcát fosztogatók bandái lepik el. Ugyan ki akadályozná meg őket, a rendőrök az utakon ragadnak és próbálják újraindítani a forgalmat. Az emberek a kormányt és a városvezetést vádolják, dühösek, tombolnak, tüntetnek és lincselnek. Akit érnek. Rablót, rendőrt, tisztviselőt, egymást. Néhányan megpróbálnak kitörni a dugóból és kocsijukkal a járdákra hajtanak, a gyalogosok közé. A tülekedésben összeütköznek, egymást vádolják, egymásnak esnek. Beavatkozik a katonaság, de túllőnek a célon, ártatlan embereket ölnek meg, akik válaszul katonákat. A kormány erélyes fellépést rendel el, a hadsereg megtorlást indít. Szögesdróttal kerítenek el városrészeket, ezreket zárnak internáló táborokba, sokakat nyilvánosan kivégeznek. Ezt már a katonák sem bírják, sokan az ellenállók mellé állnak. Ellenállók? Kiéhezett, dühös, vérszomjas csürhe. A városba nem jut élelem, megszűnnek a közműszolgáltatások, nem működnek a kórházak. Aki teheti menekül, vidékre. Leáll a termelés, a munka, összeomlik a gazdasági élet. Nincstelenek mindenütt. Talán egy katonai vezető átveszi a hatalmat és diktatúrát vezet be. A külföld beavatkozik, kitör a háború, pusztulás, a civilizáció vége.
Hogyan lehet mindezt megakadályozni? A mérnök úgy érezte, tudja a megoldást. Ezen dolgozott azóta, hogy ebbe az állásba került. Unalmas volt, értelmetlen, de ő tudta, hogy a világ sorsa múlhat rajta, ha nem sikerül leállítania a láncreakciót, ami egyszer beindult. Szabadidejében otthon kuksolt, és kilószámra írta tele a kockás füzeteket egyenleteivel, algoritmusaival és integráljaival. Lassan ráébredt a titok nyitjára. Felhasználta a modern káoszelmélet legújabb eredményeit. A közlekedési hálózatot új szemmel kezdte vizsgálni, nem az adott ponton elhaladó autók számára koncentrált, hanem geometriailag elemezte. Egy új rendszert akart létrehozni, egy tökéletes harmóniát, amely örökösen újrateremti önmagát, ezáltal elpusztíthatatlan. Vizsgálta a fraktálgeometriát, amely a végtelen összetettségű alakzatok matematikája alapján rávezethette a megoldásra. Három év megfeszített munkájába került, mire megfejtette a rejtvényt. Létrehozott egy –a lámpákat vezérlő programot átalakító- algoritmust, amelynek alkalmazásával a közlekedési lámpák működése más elv szerint zajlana, így számításai szerint alig két óra alatt létrejönne az új rendszer, elhárulna a veszély.
Tervét a főnökség elé tárta. Lelkesedését szinte azonnal összetörték. Azt mondták, ez az algoritmus nem más, mint egy veszélyes kísérletezés emberek millióin. Hiszen mi van, ha a terv csődöt mond és a közlekedés pont e fantazmagória miatt omlik össze? Ki vállalja majd a felelősséget? A mérnök levezette algoritmusának matematikai folyamatát, de úgy tűnt, egy szót sem értenek belőle. Ekkor kijelentette, hogy ha nem tesznek valamit, számításai szerint a közlekedés nem évek múlva omolhat össze, hanem bármelyik pillanatban. A főmérnök válasza az volt, hogy bár valóban vannak gondok a jelenlegi forgalomirányítással, még mindig jobb egy kisebb, kontrollálható anomália, mint egy totális katasztrófa.
Természetesen nem nyugodott bele, de mégsem tehetett semmit. Az állását kockáztatta volna, ha belenyúl a programba. Amióta előhozakodott a tervével, folyamatosan megfigyelés alatt tartották, nehogy mégis próbálkozzon. Áthelyezték egy irodába, ami lefokozással ért fel. Mély gyűlölet fogta el főnökei iránt, azok iránt a lusta, önelégült barmok iránt, akik képtelenek voltak felfogni, hogy mennyire fontos a cselekvés, mennyire fontos az ő algoritmusa. Nem nyugodott. Cselekvésre szánta el magát.
Egy napon sikerült átírnia a munkatervet, így magát osztotta be váltásként a közlekedésirányító szobába. Pont arra helyre, ahol azelőtt dolgozott. A teremben sokan voltak, de nem vették észre, mindenki csak bambult vagy internetezett. Ő csendben leült a terminálja elé. A képernyőn sárga színű csíkhálózat mutatta a város területének azon szegmensét, melynek ellenőrzése rá tartozott. Három csomóponton már villogó piros pont jelezte, hogy a forgalom átesett a kritikus szinten. A többieket ez egyáltalán nem izgatta fel, szokványos volt, a reggeli dugó kezdete, az emberek munkába indultak, ahogy mindennap. A mérnök termináljáról csak a saját szegmensét volt képes befolyásolni, de számításai szerint elég, ha csak két kritikus szintű ponton elindítja az algoritmust, az események pedig továbbgyűrűznek a teljes közlekedési hálózatba. Elővette a CD-lemezt, amiben a programok Messiása lakott. Magában csak ennek hívta alkotását. Elkezdte a feltöltést. A program csak külső behatolás ellen volt védett, a belső terminálról bárki belenyúlhatott a rendszerbe. A mérnök műve feltöltődött. Megcélozta a 34WK7 és a 39GF4 forgalmi pontot. Ott felfüggesztette az alapprogram futását és elindította saját algoritmusát. Megkezdődött. Az apró változás lassan felülírta a teljes alapprogramot. Öt perc múlva a többiek is kezdték észrevenni a változást. Számukra úgy tűnt, a rendszer összeomlott, de a mérnök tudta, hogy minden rendben halad. Még feltöltötte saját biztonsági programját, ami megakadályozta, hogy leállítsák a folyamatot, majd elhagyta az egyre hangosabb és idegesebb termet, távozása fel sem tűnt senkinek. Elégedett mosollyal arcán elhagyta az épületet. Tudta, hogy már keresik, de nem érdekelte. Beszállt az autójába és elindult. Számításai szerint a W. sugárút még jó egy óráig alacsony forgalmú lesz, így könnyedén eljuthat a reptérre. Holmija a csomagtartóban, repülőjegye a zsebben. Talán elkapják, talán nem. Nem érdekelte, de tudta, hogy megzabolázta a sorsot és nagy tettet vitt véghez. Ha végre megértik tervének sikerét, elismerik és akkor hazajöhet learatni a babérokat.
Az első osztályon ült. Megengedhette magának, hiszen megmentette a világot. A fejére rakta a fülhallgatót és elindított egy kellemes, andalító dalt. Mielőtt elindult volna a szám, még füle elkapott egy furcsa mondatsort, ami ülésszomszédja minirádiójából hangzott el, akinek arcára kiült a rettegés és fülét a készülékhez tapasztotta: -Kérjük, semmiképpen se üljenek autóba…
A mérnök tudta, hogy mindennek vége, mégis behunyta a szemét és elmosolyodott. Csak egy mondat futott át az agyán: - Legalább megpróbáltam.