- rendhagyó kritika egy rendhagyó albumról -

Izgulunk a képcsőhibás tévé előtt a Dallason: nyolcvanas évek vége, napforduló talán, átlagháztartás. Jockey Ewing a változatosság kedvéért whiskey-t tölt magának, az ezredik rész környékén is ugyanazzal a kínos pontossággal és hanyagsággal, mintha csak ehhez értene. Már el se hinnénk, ha mást látnánk abban a pohárban. Az igazgatói szék most is az egész falat helyettesítő üvegablak előtt áll.

A felhőkarcoló tudja, a whiskey tudja, Jockey tudja; ez mind az enyém, egyszerre gondolják.Az elmosódó, haldokló floridai (texasi, houstoni, ...) napfény a tízezernél is több ablakon. A szikkadt texasi olajkutak melankóliája, a félhomályban kiüresedő helikopterleszállók csöndje: mind az enyém.

Mintha már csak rosszkor elkapott hangmintákból, rossz helyen bekapcsolva felejtett videókamerák felvételeiből állna - nem az élet, hanem - az egész létezés. Síkok keresztmetszeteként szépen, csöndben eljelentéktelenedni; már nem is fontos talán, mi volt: csak az számít, hogy volt. Létezett. Hogy volt egy kor, mely állóvízként is képes volt hullámozni, egyfajta pasztellségbe dermedni. Tudjuk, hogy létezünk, és ennél több már nem is számít. Azért ez nem csekélység.

Pontozni felesleges. Nem azért, mert annyira jó lemez: nem ez fogja megváltani az elektronikus (ha úgy tetszik, ambient) stílust. Nem albumot készített a skót duó, hanem kordokumentumot.

Álmodban fogod dúdolni, sosem látott filmek zenéjeként.