1.

Pajkosan incselkedik a tavaszi napsugár a deszkára kiszögezett nyers kecskebőrön lakmározó legyekkel. Még kevesen vannak, bágyadtak a téli álomtól, de mohó csápjaikkal már az életet szívják magukba a nyers, véres kecskebőrből. A száradni kitett sózott, nyersbőrök rothadó, émelyítő szaga belevegyül a gőzölgő föld édes párájába.

A rozoga kecskelábú deszkaasztal árnyékában hűsölő korcs uszkár örökké nedves orrával lomhán turkálja a felfordított tégla alól előmászó ganajtúró bogarakat. Incselkedik velük. Odébb varangyos békák görögnek lomhán a vödörből kiloccsant víz pocsolyájában. Vibrálva özönlik be a kukoricaszárral fedett pajtatető résein a napsugár és rávetődik az asztalnál görnyedő öreg cigányasszony, aszott, feketére cserzett arcára. Kisimítja rajta a ráncokat, eltüntetve az árnyékokat.

A fényözönben megcsillan hatalmas arany fülkarikája. Lila ajkai közül vadul füstölgő szivar ontja füstgomolygát az égre, hogy összekeveredve a fényben kéjesen lebegő porszemekkel táncolva kússzon ki a csutkaszártető résein.

Az öregasszony dohányleveleket válogat a szivarsodráshoz. Mindennapos elfoglaltság ez nála, más dolga nemigen akad a házkörüli munkán kívül, amivel hamar végez. Amit a sors feladatul rámért, már régen teljesítette. Tizennégy gyereket szült az urának, ebből tíz élőt felnevelt. Nem tartoznak semmivel egymásnak. Megvívta az élettel való nagy csatát, fegyverszünetet kötöttek. Lelkében békesség honol.

Tulajdonképpen már nincs is másra szüksége a napi két begre kecsketejen és azon a pár szivaron kívül, amit naponta elfüstöl, tulajdonképpen semmire sem. Talán, ha mégis, akkor egy kis napfényre, hogy megfürdesse benne aszott arcát, és egy kis melegséget szívjon lassan kihűlő testébe, öreg csontjaiba.

Látszólag minden figyelmét leköti a szivarsodrás, de vad ősi ösztöne tudatalattijában dolgozik, éberségküszöbe kitűnően működik. Minden kis neszre, zörrenésre, zajra figyel. Füle most halkan surranó léptek zaját fogja fel. A langyos, puha föld tompán veri vissza a könnyű lépteket. A korcs uszkár farkával figyelmeztetően dobol a felfordított téglán. Fejét felemeli, füleit hegyezi, és halk morgással jelzi, hogy ismerős közelit.

– Gyerek gyün – jegyzi meg maga elé dünnyögve a vénség. Fel sem tekintve a munkájából elmélyülten sodorja tovább a szivarokat. Egyre közelítenek a léptek, majd a pajta ajtajában megállnak. Törékeny árnyék vetül feketére cserzett arcára.

– Mámi! – suttogja, félénken, halkan, nehogy megriassza a munkába belefeledkező öregasszonyt. Az öregasszony hirtelen megszólal, – mán vártalak. Szavam van hozzád. Bajban vagy gyermekem.

- Segítesz? – kérdezi félénken a lány.

Az öregasszony végre abbahagyja munkálkodását. Mélyet szív a szivarból, feltápászkodik, zörgő csontjait megropogtatva hajlott derekát megpróbálja kiegyenesíteni, és komótosan kicammog az udvar végibe. Sarkaira ülve lekuporodik a földre. A lánynak is int, hogy kövesse az ő példáját. Aztán száraz faághoz hasonló gacsos ujjainak rabságába zárva meredten vizsgálgatni kezdi a lány felfelé fordított tenyerét. A lány türelmetlenül kérdi:– látsz valamit mámi? – amaz közelebb viszi szemeihez a tenyeret és vonalaiba mélyed. Krákog, torkát köszörüli, de nem akar beszélni. A lány türelmetlenül sürgeti.

– Mit látsz Mámi?

– Még, semmit, homályos a nézésem.

A lány hátizsákjába nyúl és egy üveg pálinkát nyújt a vénség felé.

– Hoztam egy kis pálinkát, hátha megerősíti a nézésedet – mondja a lány sokat sejtetőn.

– Aj de! – krákogja a vénség és lecsavarva a kupakot, jól meghúzza az üveg tartalmát. Cuppog, cicceg, majd puha szivarhamut szór a lány tenyerébe. Eldörzsöli, hogy jobban lássa a vonalakat. Arcára döbbenet ül ki. Ráborul az iszonyat felhője. Kisvártatva megszólal.

– Mit akarsz tudni?

– Mindent! A sorsomat – válaszolja a lány határozottan.

– Halljad hát! Te, leányom pusztításra születtél. Előbb a környezetedet, aztán magadat pusztítod el. Rossz társaságba keveredtél, bajba sodorod őket, magadat… látom a végzetet! – rikolt a banya, és iszonyában eltakarja szemeit. A pálinkásüvegért nyúl, meghúzza és tekintete a távolba réved, maga elé kiköpve sercint egyet majd folytatja.

– Meg fognak ölni! – a lány döbbenten rámered.

– Szóltam – hersegi odvas fogai közül és rágyújtva egy szivarra, a gomolygó füstkarikákba bámul. Gondolatai az idő síkjában már a messzi távolban járnak.

A lány tovább faggatódzik.

– Mámi, de miért? Mikor? Hát olyan rossz vagyok én?

Az öregasszony visszatérve révületéből megszólal.

– Zavaros, életveszélyes ügybe keveredtél, amiből nincs kiszállás. Vagy te ölöd meg őket, vagy téged ölnek meg. Szabadulj meg attól az embertől, aki rád bízta ezt a csomagot! – mutatott a lány hátizsákjára.

– Adsza, nekem, hagylám!– hersegte felé parancsolón. Miranda bátortalanul adta kezébe a kis szürke vászonzacskóba bugyolált csomagot. Az öregasszony megszimatolta és megszólalt.

– Fű van benne!

– Honnan tudod?

– Érzem.

– Át kell, adom hatkor az uszályosoknak a kikötőben.

– Menj vissza ahhoz az emberhez és várj. Majd én mindent elintézek.

– Mámi, ha nem adom át, tényleg kinyírnak…

– Menj vissza hozzá és várj!

– De, azt sem tudod, hol lakik, hogy találsz rám nála?

– Az ösztönöm odavezet. De, jobb, ha megadod a címet…



2.

A rendőrség épületében a kapuőr kipillantva elcsodálkozott a cigányasszony láttán. Kapta a telefont és hívta az ügyeletest.

– Főhadnagy úr, a Trézsi van itt, beengedjem?

– Kérdezd, meg tőle mit akar. Ha a fiával, a Milánnal akar beszélni, akkor mondd meg ne ki, hogy már nincs az előzetesben. Az egész színesfém tolvaj bandát átvitték az ügyészségre. Kihallgatáson vannak.

– A parancsnokkal akar beszélni. Nem tágít, leült a földre és cigányul szitkozódik, szivarozik és köpköd felém… Azt kiabálja, hogy hozzák ide a parancsnokot, ha ő nem mehet be. Fontos bejelenteni valója van.

– Jelentem a parancsnoknak. – mondta az ügyeletes tiszt és letette a kagylót. Jó tíz perc múlva a parancsnok személyesen jött le az emeletről. Kíváncsian fordult Trézsihez.

- Na, Trézsi mit akarsz? Ma nem érünk rá, nincs jósolgatás. Vagy megint valami álmot láttál? Ki vele, nincs sok időm, sok a dolgom!

- Nagyságos parancsnok úr, fontos közlendőm van, de csak személyesen. Ott fenn az irodában…

- Ne, bomolj asszony! Milliom egy a dolgom…

- Sun, devla! Erre időt kell szakítanod, de nyomban. Emberéletekről van szó!

- Mondjad hamar, ki vele.

- Ó, hogy a dzsuva szaggassa meg a szakálladat! Hát nem érted te magyarember, hogy titkot bízok rád!

- És mi az ára, te cigányasszony?

- Majd ott fönn, megbeszéljük!– ált fel Trézsi és félretolva a kapuőrt elindult a parancsnok után föl az irodába. Az őrnek ekkora szemtelenség láttán leesett az álla. Hangtalanul tátogva szalutált…

Az irodába érve a parancsnok egy lefűrészelt karfájú, kihallgató fa széket tolt a szoba közepére és hellyel kínálta Trézsit. Ő sarkaira ülve felkuporodott a támlátlan székre. Iszákjából előhalászta szivarját. Meg sem kérdezve a parancsnokot, hogy szabad -e, rágyújtott. A parancsnok lila arccal bámult rá, mint borjú az újkapura. Kisvártatva az asszony megszólalt.

- Parancsnok, vádalkut ajánlok…

- Úgy, mint a múltkor a tyúklopási ügyben. Jó azt elboronáltam, lekvitteltük hogy kivetetted a sorsunkat. De, ez most kemény dolog, meleg a pite cigányasszony. Hát ezek a latrok, lebontották éjjel, a váltóállító rézkábeleket. Majdnem szerencsétlenség lett a vége. Ha a sorompóőr nincs észnél, egymásba rohan a 4.20 -s teher, meg a Pécsi személy…Ezt a balhét, már nem bírom elsimítani.

- Ejnye, no, hát emberek vagyunk, te magyarember, nekünk is élni kell valamiből, ha munkánk nincs. Már a családi pótlék is kevés, mert megnőttek a gyerekeink…

- Jó, jó, loptok, rendbe van, a magyar is lop… a fenébe, dehogy van rendbe! –kapott a fejéhez a kapitány.– Ki vele, mit hoztál!

- Egy hírecskét, ami neked előléptetést, dicsőséget jelent, nekem meg a fiam szabadságát…

- Szóval vádalkut ajánlasz?– kérdezte sandán a kapitány csapdát sejtve.

- Mondhatjuk így is, de szorít az idő. Hatra ott kell lennem valahol.

- Elviszünk, rendőrautóval.

- Akkor fuccs az egésznek. Civilben kell jönnetek… mert ha megneszelik a dolgot, akkor dugába dőlünk a tervnek… hogy a Devla rúgjon meg. Na, te bibas, érted már?

- Hát, akkor, dalolj már… te, cigányasszony!

- Addig nem, míg írásba nem adod, azaz meg nem veszed a híremet.

- Rendben, ha tényleg olyan jó a híred, megszüntetjük az eljárást és megússzák pénzbüntetéssel… de csak akkor, tiszti becsületszavamra megígérem.

- Na, ismerem mán az ilyet, kell a hír, vagy nem?

- Kell.

- Ide az írást!

A kapitány megírta a feljegyzést, lepecsételte és átnyújtotta a cigányasszonynak. Az meg villámgyorsan bőszoknyája ezernyi korca közé rejtette. Iszákjából előhúzta a füves zacskót és a kapitány kezébe adta. Az kibontotta és hűdötten nézett az asszonyra.

- Ezt meg honnan loptad?

- Kaptam… csak úgy rám talált. Egyszer csak, hipp és hopp, itt termett az iszákomban.

- Most hülyítesz engemet, te, én beraklak egy cellába menten, ha nem beszélsz világosan! Honnan a fű?

- Oda is elsétálunk hamarosan. Előbb megkeressük a címzettet, aztán pedig a feladót. Amint lakat alá teszed őket, az én Milánomnak, és a két sógorának meg kinyitod a rácsos ajtaját. Drogdillerek be, a fiaim meg ki! Áll az alku?

- Áll.

- Aggyá mellém pár civil hekust. Tisztes távolból kísérjenek, felmegyek az uszályra, átadom a csomagot a címzettnek. A többi a ti dolgotok. Utána elmegyünk a feladóhoz. Őt is rátok bízom. Viszont van még valami.

- Bökd ki mán, hagy intézkedek! - bődülte el magát a parancsnok pulykavörös orcával. Az izgalomtól olyan lett a feje, mint egy pulykakakasé. Az asszony elővezette a témát.

- Van ott egy kiskorú lyány. Ő lett volna a futár, de én magamra vállaltam a dolgot. A lyánynak nem lehet ebből baja. Ki kell hagynotok a buliból…

- Rendben van, te átkozott boszorka megígérem, de nincs tovább, mert még kiszabadítanád a Váci fegyház összes lakóját, he… hogy a kakas csípjen meg. Indulás.

Adta ki az ukázt a parancsnok és kitessékelte a cigányasszonyt. A civiljárőrök tisztes távolságból követték, majd beszivárogtak utána az uszályra.



3

Amint a kikötőbe ért azonnal a bulgár zászlóval fellobogózott tolóhajó felé, vette az útját. Járt már itt többször is csempészcigarettáért. Az uszályosok megbízható, jó vevőként ismerték és zokszó nélkül felengedték az uszályra. Most is azt gondolták cigarettáért jött. Az ügyeletes kormányos szólította meg.

– Mi van, már elfogyott az árú öreganyám?– Trézsi évődve válaszolt neki.– Nem, van még bőven, magamat hoztam. Mér, nem vagyok neked elég jó?– a kormányos bambán, megrökönyödve hátrált előle.

– Ne félj tőlem, nem erőszakollak, meg a Devla rúgjon meg! A Gavrilóval akarok beszélni!

– Nem lehet Mámi, vannak nála.

– Kik?

– Nő van nála, kufircolnak…

– Kopogj be, mondd, hogy Cicvarek küldte a mintát…

– Megpróbálhatom, de ha kidob, én akkorát rúgok a seggibe öreganyám, hogy na…!

– Mennyé mán, a kakas csípjen meg, nem érek rá!- sürgette az öregasszony és sarkaira ülve rágyújtott egy szivarra. Úgy füstölt, mint egy gyárkémény. Pár perc múlva visszajött a kormányos és intett ne ki, hogy szabad a pálya, kövesse. Besétáltak a nyitott kabinajtón és tudomást sem véve az ágyon kiterülő kurváról tárgyalásba kezdtek.

A kapitány kezdte.

– Szebbet is küldhetett volna az a ganyé! Arról volt szó, hogy egy fiatal csaj hozza a mintát, erre beállítasz te! Nem elég akkor látni a képedet, amikor a cigarettáért jössz, még most is…– dohogott, majd megenyhülve legyintett.– eh, szarügy, mutasd az árút!

Trézsi benyúlt az iszákba és elővette a vászonzacskót. A kapitány csippentett belőle, orrlikába dugta és hatalmasat tüsszentett. Elgondolkodva szólalt meg.

– Osztán mennyi lenne?

– Azt üzeni a Cicvarek, hogy annyi van, amennyit akarsz, ha érdekel, akkor holnap megbeszélhetitek a témát.

– Hol?

– Akár itt, akár ott… neki mindegy.

– Reggel nyolcra legyen itt.

– Mennyit hozzon?

– Amennyi van.

– Jól van. Meg mondom neki.– válaszolta Trézsi és kifelé indult a szerelmi fészekből. A nyomozók a tatról figyelték, nem léptek közbe, hiszen a jómadarakat egyszerre kellett lefogniuk. Amint Trézsi elindult lefelé ők is elhagyták az uszályt. Jelenlétük nem tűnt fel, hiszen sok feketéző fordult meg itt nap, mint nap. Ki cigarettát, ki italt, ki mást vásárolt a haszon reményében.

Trézsi a város felé vette útját. Sietett, hogy még sötétedés előtt odaérjen, mert nem akart éjnek idején hazafelé botorkálni, még megtetszik valamelyik jampecnek, és megerőszakolja. Manapság a huligánoktól minden kitelik. Nyomában árnyékként követték a nyomozók. Amint a kapuba ért, megnyomta a kaputelefon gombját és belerecsegett:

– Hé, én vagyok, nyissátok ki!

– Ki az, az én?– kérdezte egy férfihang.

– Hát én, a mámi! Meggyütem az uszályról.

– Gyere banya!– mondta a hang és a kapu berregve kinyílt. Trézsi belépett a lépcsőházba és gyalog indult neki a nyolc emeletnek. Fel érve lihegve nekitámaszkodott a csengőgombnak. Cicvarek ordítva ugrott ki az ajtón

– Nekiestél, mint bolond tót az anyjának! Gyere gyorsan! – sziszegte és berántotta a szobába. Miranda ott terpeszkedett a fotelban. Szemei befelhősödve a semmibe tekintettek. Már alaposan bekáfolt a kábszertől.

– Hé, nyanya, megjöttél? Lepasszoltad az árút– kérdezte és újra kómába merült. Cicvarek hellyel kínálta Trézsit, de az, szokása szerint a sarkára ülve a szoba padlóján foglalt helyet. Cicvarek izgatottan fordult hozzá.

– Na, kell az árú a bulgárnak?

– Kell, amennyi csak van, mind kell nekik.

– Hű, Azannyát! Idefigyelj, te cigányasszony, te még ügyesebb, vagy mint az unokád, mert az csak inni, kefélni, meg kábszerezni tud… de, te virtigli üzletasszony vagy. Ne félj, ha összejön az üzlet, megkapod a részedet belőle.

– Idefigyelj Bábé! Nekem a lyány kell, viszem haza.

– Viszed ám, a majdmegmondtam, hogy mit! A lyány a szeretőm.

– Elháltál vele, hogy a hóhér kösse meg a nyakkendődet?

– El.

– Akkor cigány szokás szerint a feleséged.

– Ugyan már, számit az valamit?

– De, még mennyire, lakodalmat kell csinálni, fényeset, hétországra szólót! Cigánylakodalmat, vén kecske!

– Tudod, ki veszi el a lyányt! Vidd haza, visszaadom! Semmire se jó. Még az árút is veled vitette el. És, ha lebuktattok? Én megölöm, biztos, hogy megölöm! Nem követtek, banya?

– Ugyan, ki követne egy vén cigányasszonyt? Bezzeg hatvan évvel ezelőtt, bomlottak utánam a kanok.

Képzelem, akkor ilyen szép voltál, mint most?

– Hogy szép - e? A napba lehetett inkább nézni, mint rám! Te sátánfajzat!

– Mikorra vigyem az árút?

– Reggel nyolcra.

– Itt van már?

– Rögtön hozzák, addigra tűnjetek el! Ne találjanak itt, mert ezek nem teketóriáznak, előbb lőnek, aztán kérdeznek. Senki nem láthatja őket élve…– Sürgette őket Cicvarek, de elékésett, mert máris nyomták a kapucsengőt, mint süket az ajtót. Beengedte őket és intett a két némbernek, hogy húzzanak el. Viszont a lift már fel is ért és a nyitott ajtóban összetalálkoztak a jövevényekkel. Azok benyomultak a lakásba. Észre sem vették, hogy lábuk között egy fekete szőrgomolyag iramodik befelé. Fickó volt, Trézsi, félszemű, korcs uszkárja. Azóta követte Trézsit, hogy elindult az uszályra. Míg a látogatók becipelték a két hatalmas, tömött zsákot, az alatt a kutya egyenesen Trézsi bőszoknyája alá viharzott és elfoglalta őrhelyét.

Az idegenek ingerülten fordultak a két nő felé.

– Cicvarek, megmondtuk, senki sem lehet itt! Mi a fenének engedted be ezt a két fehércselédet?

– Hát, csak úgy jöttek, egyszer csak itt termettek… ők a drogfutáraim, na – nyögte ki izzadt homlokát kockás zsebkendőjével törölgetve.

Amazok megenyhülve terpeszkedtek el a fotelekben. Nyomban a tárgyra tértek.

– Mikor viszitek le az uszályra az árút?

– Holnap, reggel nyolcra.

– Mennyi?

– Nyolc milla…..

– Kesben?

– Naná….

– Akkor túl vagyunk tárgyalva, leviszed, mi pedig kocsival követünk. Amint lejössz a hajóhídról, beülsz, átadod a pénzt, megkapod a részedet és kiteszünk az útszélén, majd hazatalálsz. A lényeg, hogy minél rövidebb ideig tartson az egész. – Fejezték be és koccintásra emelték poharaikat. Abban a pillanatban dörömböltek az ajtón.

– Rendőrség, kinyitni!– hallatszott és máris berúgták az ajtót. Négy pisztolycső meredt a bent lévőkre. Miranda sikítani kezdett, Az idegenek felugráltak, pisztolyt rántottak és lőni kezdtek. A rendőrök fedezéket kerestek, majd ketten sakkban tartották a bent lévőket, ketten pedig lapos kúszásban próbálták megközelíteni őket.

– Árulás! Megdöglesztelek benneteket!– ordította a nagydarab, díjbirkózó kinézetű és ráfogta a fegyvert Cicvarekre. Cicvarek remegve bújt a cigányasszony szoknyája alá. A vastagnyakú felrántotta a szoknyát, megragadta a rúgkapáló Cicvareket és maga előtt pajzsként tartva elindult vele a nyomozók felé. A másik Mirandát ragadta meg és őt is túszul ejtve szabad elvonulást követelt maguknak. A rendőrök meghökkentek a nem várt fordulaton, tanácstalanul összenéztek mitévők, legyenek, amikor Fickó, mint egy tűzgolyó repült a Mirandát megragadó felé, hogy vicsorgó, félelmetes fogaival átharapja, a lányt rabul ejtő bőrfejű torkát.

Ez a pillanat elég volt arra, hogy a rendőrök felocsúdjanak és rendezzék soraikat. A vastagnyakú vasmarokkal szorította ki a szuszt a szerencsétlen párából és az élettelen kutya tetemét a rendőrök, közé dobta. A két fedező rendőr hirtelen hátracsavarta oszlop vastag karjait és kattant a bilincs. A másik visszahőkölve a látványtól egy pillanatra elengedte Mirandát, és az ő kezén is kattant a bilincs.

A Mámi, felugrott, eszelősen sipítozni kezdett: – aj, Devla, haj Devla! Huj! – visította, majd ráborult a kutyára. Ekkor szokatlan dolog történt. Hirtelen széjjelfeszítette az elalélt állat pofáját, és lila ajkaival a kutya pofájára tapadva, mesterséges légzést alkalmazott. És megtörtént a csoda: a kutyába életet lehelt, Fickó lassan magához tért. Remegő lábakkal felállt, farkát bágyadtan megcsóválta és besorolt a szótlanul távozó Mámi és Miranda után.