Egyik nap majd meghalok...
Arccal a földnek temetnek el,
Mert az eget nem ismertem el.
Szürke, arc nélküli alakok táncolják
Körbe vadrózsákkal telenőtt sírom,
De egy arc...mégis van egy arc,
Színes ruhában áll a dombocska mellett
Melyben én fekszem, az én síromat nézi,
És az isteneket kéri (kiket én megtagadtam),
Hogy segítsenek neki...
Könnyeket hullajt, mert meghaltam,
Talán hiányzom neki? Talán fontos voltam neki?
Senki el nem hiheti, hogy mennyire!
Arca szívembe égett, színei új erőt adnak
A karomba, S már nem tartanak a láncok
A sírhoz, a koporsóhoz. Lehajol,
Megcsókol, s fülembe súg gyönyörű szavakat:
"Érted élek, te vagy a mindenem,
Szeretlek, te vagy az életem öröme,
Miattad sírok te bolond itt, hideg
sírodon; szívedhez szólok: Várj majd
meg! Veled leszek örökké! Nem hagylak el többé..."
Szavait elmosták könnyei, koporsómat
megtelítették könnyeim. Fulladozom.
Saját bánatom öl meg újra, pedig most
Kezdtem el látni újra a napot.
Utolsó levegőmmel még egy utolsót kiálltok:
"Ha kell ezer évig várok rád..."