Az alkonyat vörösre festi az ég alját, és árnyakkal népesíti be az óceánt, amelyek az egyre mélyülő sötétségben ijesztően tekeregnek a víz felszínén. Szél sem rezdül, hullám sem moccan, csend és béke ural mindent a távolba vesző horizontig. A Galathea, két ágyúsoros angol hadihajó is mozdulatlan, kötelei bénán csüngnek, fedélzete csak úgy ontja a napközben magába szívott meleget. A hídon álmos arcú kis kadét áll, időről időre megdörzsölve a szemét, nehogy elaludjon. A tatbástya ablakaiból fény szűrődik ki, dacolva a közeledő éjszakával. Csak az ilyenkor megszokott zajok hallatszanak, a hajótest recsegése, zümmögő beszélgetés, és két ember nyögése, amint egy nagy kondér ételt cipelnek le a fedélközbe vezető lépcsőn.
Odalenn férfiak üldögélnek a padlón, vagy heverésznek a függőágyaikban. Egy csapat hajósinas tágranyílt szemmel figyel egy öreg matrózra, aki valami vérfagyasztó kísértethistóriát mesél, pipája füstje rémisztő alakokként vonaglik a fejük felett. Az egyik sarokban kockáznak, nem mintha bárkinek lenne annyi pénze, amit érdemes feltenni, de az igazi szerencsejátéknak legalább az illúziója megvan. Valaki horkol, egy jóleső nyújtózás sóhaja töri meg a csendet, aztán egy ásítás. Ekkor nyílik az ajtó és belép a kondért cipelő két ember.
- Pfuj, micsoda szag van itt, hogy bírjátok?! – fintorog az egyik, és lecsapja az edény ráeső felét, mire a benne hozott gyanús lé egy része kilöttyen.
- Valakinek kiöntöttétek az adagját. – vigyorog egy megtermett, fekete hajú fickó, sötét szemei kajánul villognak elő az arcát borító bozontos szakállból.
- A tiédet, Jamieson. – válaszolja a második, aki az ételt hozta.
- Az sem baj. – a szakállas rendületlenül továbbmosolyog. – Nektek így is ugyanannyi jut, és egyszer el fog fogyni a kaja. Akkor majd sorsot húzunk, hogy kit együnk meg elsőnek.
- Remélem, te leszel az! – kiáltja egy erőteljes hang, mire helyeslő morgás kel.
- Abból én is ennék! – szól közbe az idős tengerész, aki eddig a szellemtörténet – meséléssel volt elfoglalva.
Előkerülnek a fatányérok, a két ételhordó körbejár, és mély csend ereszkedik a fedélközre. Az ünnepélyes hangulat csak akkor enyhül, mikor a legtávolabbi sarokban ülők felkiáltása hírül adja: mindenkinek jutott. A beszélgetés megélénkül, tréfák röpködnek a levegőben, az előbbi bénultságot mintha elfújták volna. Akik az ételt hozták, most egy hordót görgetnek be, és egy merőkanállal vizet osztanak belőle. A hajósinasok egy része csak csukott szemmel képes a szájához emelni a poharat, hogy ne is kelljen látniuk a benne úszkáló, azonosíthatatlan tárgyakat, de a tapasztaltabbaknak már semmi problémát nem jelent a langyos, poshadt ital lenyelése.
- Ne vágjatok pofákat, lesz ez még rosszabb is! – inti a fiatalokat Jamieson, aztán nosztalgikus hangra vált. – Ott lettetek volna a Virginián, mikor ragszolgákért mentünk Afrikába, áldanátok a sorsot, hogy most ilyen jó dolgotok van.
- Te jártál Afrikában? – kérdezi az egyik gyerkőc, őszinte csodálattal a szemében.
- Jártam bizony! – a matróz büszkén kidülleszti a mellét. – Olyan dolgokat láttam én, hogy ti a helyemben összecsináltátok volna magatokat a félelemtől! Volt, hogy három oroszlán ellen kellett harcolnom egyszerre! Ezzel a késsel futamítottam meg őket!
Szavai bizonyságául előránt egy hatalmas, rozsdás élű tőrt, amilyenről az ember el tudja képzelni, hogy valóban oroszlánok vér szárad rajta.
- Óriási dögök voltak, borzasztó nagy fogakkal és iszonyúan bömböltek. – folytatja nagy hangon. – Háromfelől rohantak rám és már emelték a mancsukat, hogy agyonsújtsanak.
Oldalt nyúl, hogy felragadja a poharát, és nagyot húzzon belőle a régi győzelem emlékére, de mikor belepillant, eltorzult arccal felordít:
- Ki itta meg a vizemet?!
Vadul forgatja a fejét, és a pillantása az előtte ülő fiatal férfin akad meg. Hullámos, szőke haj, hosszú szempillákkal árnyékolt, ibolyakék szemek, finom metszésű, fehér arc és a rózsás ajkakon harmatként csillogó vízcseppek.
- Villiers, te gazember! – üvölti Jamieson, miközben az ingénél fogva fölragadja a fiatalembert, és akkora pofont ken le neki, hogy a szerencsétlen feje hátracsuklik.
- Az Isten szerelmére! – kiáltja az egyik ételhordó. – Kapsz még egy adaggal!
- Véged van… Megöllek… - hörgi Jamieson, és üti, rúgja a nyöszörgő Villiers – t.
- Állítsátok meg! Fogjátok le! – ordibálnak a matrózok, de senki sem tesz semmit. Jamieson a falnak taszítja a másikat, aki elterül a földön, és szánalmasan liheg. Egy percig síri csend van, aztán Villiers felemeli a fejét, és megpróbál felállni.
- Ott maradj, féreg! – rikoltja Jamieson, megragadva áldozata nyakát, míg másik kezével markolatig üti a mellébe az oroszlánölő kést. A fiatalember szeme kimered, szája kinyílik, de szavak helyett vér ömlik belőle, vörösre festve az ingét, körülötte a padlót, és a torkát szorongató kezet. Jamieson visszarántja a tőrét, Villiers előredől, az ujjai még megrándulnak egyszer – kétszer, aztán nem mozdul többet.
Halálos csend borul a fedélközre, csak a vér csepegése, és a gyilkos zihálása hallatszik. Aztán megmozdulnak az emberek, elhúzódnak Jamiesontól és a holttesttől, tekintetükben tömény borzalom. A hajósinasok reszketve bújnak össze, az öreg matróz kiveszi a szájából a pipát, és remegő kézzel kiveri belőle a dohányt. Az egyik ételhordó a kezébe temeti az arcát, a másik tétován feláll:
- Szólok a tiszteknek… Bűnhődni fogsz, Jamieson!
Az vállat von, odalép a hordóhoz, és belemossa a kezét.
- Az ivóvízbe! – szörnyülködik valaki halkan. Az ajtó nyekeregve kinyílik, és egy fiatal tiszt lép be, a kezében pisztollyal. Haja világosbarna színe már – már narancssárgába hajlik, kékesszürke szeme megrendülten tekint a halottra, de komoly, szögletes arcáról semmit nem lehet leolvasni.
- Ő tette, Mr. Sander. – mutat egy matróz tétován Jamiesonra, aki most szembefordul a tiszttel. Némán állnak, az egyik nem akar, a másik nem tud megszólalni.

Zuhog a trópusi zápor, sűrű függönye eltakarja a tárgyakat, heves sustorgása minden más hangot elnyom. A hajó komótosan billeg, a kabinablakok fénye visszatükröződik a fedélzet buborékot hányó pocsolyáin, halvány világosságot teremtve az éjszakában. Vastag fénykéve hasít az áthatolhatatlan sötétségbe, ahogy kinyílik, aztán becsukódik a tatbástya ajtaja. Sander, a fiatal tiszt megtorpan egy pillanatra, szemei összeszűkülnek, ahogy megpróbál tekintetével az eső fala mögé hatolni, majd a fejébe húzza a kalapját, és nekivág a hajóorrba vezető útnak. Léptei locsogása hamar belevész a zápor surrogásába, de gyorsan fel is hangzik ismét, amint visszafelé tart, kezében két borosüveggel. Felemeli a fejét, és ruhája ujjával megtörli az arcát, bár az ettől nem lesz szárazabb.
Úgy is marad, felfelé bámulva, tátott szájjal, hitetlenül pislogó szemekkel. Fenn az árboc csúcsán halványkék fény imbolyog, mintha lidérc ülne ott, akinek lángját nem tudja eloltani az eső. Sander leteszi az üvegeket, és megdörzsöli a szemét, de hiába, a tünemény nem foszlik semmivé. A tiszt hirtelen elszántsággal megmarkolja az egyik merevítőkötelet, és mászni kezd felfele. Keze csak nehezen tud megkapaszkodni a vizes kötelekben, lába is meg – megcsúszik, de a kíváncsiság nem hagyja nyugodni, a lidércfény egyre hívogatja. Végül átlendíti magát az utolsó függesztésen, de kis híján visszazuhan, mikor szembetalálja magát a jelenéssel. A legfelső vitorlarúdon Villiers ül mosolygó arccal, élénken csillogó szemekkel. De ez mégsem lehet ő, hiszen félig átlátszó, és a kékesfehér fény az ő halovány testéből árad. Nem látszik rajta, hogy az eső akár egy kicsit is eláztatta volna, ráadásul kapaszkodás nélkül is oly biztosan trónol ott, mintha egy kényelmes karosszékben üldögélne. Sander csak ekkor veszi észre a mellén tátongó, mély sebet, mire rémülten felordít, és majdnem elereszti a kötelet.
- Kísértet!
- Bocsánat, hogy megijesztettem, uram. – szólal meg Villiers bűnbánó hangon, de huncut vigyorral az arcán.
- Mi… hogy… maga… magát ma délelőtt temettük el! – őrjöng a tiszt a halálfélelemtől szaggatott hangon. A szellem erre felkacag.
- A testemet igen. De én visszajöttem, hogy bosszút álljak… Hogy megöljem Jamiesont! – hirtelen ijesztően elkomorodik, és felerősödik körülötte a kék izzás.
- Vé… végezni fog vele? – dadogja Sander, fél kézzel kisöpörve szeméből az ázott hajtincseket.
- Igen. – hangzik a fagyos válasz. – Úgy fog meghalni, ahogy én. Vassal a szívében. De én túl gyenge vagyok ahhoz, hogy magam gyilkoljam meg. Más fogja megtenni helyettem. – álmodozó arccal elhallgat, mintha már előre látná Jamieson halálát. Egy darabig csendben nézik egymást, végül a tiszt összeszedi a bátorságát, és így szól:
- Megkérhetem, hogy ne világítson itt az árbocon? A végén még idecsalja a franciákat, vagy a spanyolokat…
- Ez a célom. – válaszolja Villiers, de látva a másik aggodalmassá vált képét, hozzáteszi: - Még sem szeretném, ha a saját honfitársaimnak esne áldozatul…
Sander úgy bólogat, mint aki érti. A kísértet rövid idő múlva ismét megszólal:
- Menjen most, uram. És ne szóljon rólam senkinek. Itt leszek, míg a tervem nem sikerül.
- Viszontlátásra! – köszön automatikusan a tiszt, és mászni kezd lefelé.
- Az meglesz. – Villiers vígan mosolyog rá, és még integet is.
Sander nem állhatja meg, hogy mászás közben fel ne pillantson néhányszor az árboc csúcsán lengedező kísértetre. Ezért néhányszor megcsúszik, és majdnem lezuhan, de mindig sikerül megkapaszkodnia. Lent felveszi a két borosüveget, még egyszer utoljára feltekint, megrázza a fejét, és locsogva elindul. Nyílik, majd csukódik az ajtó, egy pillanatra világosság vetődik a pocsolyákra, aztán ismét nem hallatszik más, csak a zápor sustorgása, és nem látszik semmi, csak a kabinablakok és a vitorlarúdon üldögélő kísértet elmosódott fénye.

A felkelő nap halvány sugarakkal árasztja el a fövenyes tengerpartot, ahogy felemelkedik a tőle nem messze fekvő domb hajlata mögül. Még hűvös van, de a levegő az egyenlítői forróság ígéretét hordozza magában. Az óceán ezüst és kék színekben játszik, amelyek összeolvadnak a látóhatár szélén. A magasban sirályok vijjognak, a vízből halak buknak fel halk csobbanással. A parton csikorognak a kavicsok az emberek léptei alatt, suttogó beszéd, kardok csörrenése, hordók dongása hallatszik.
- Még reggel elkezdjük a vízhordást. – adja ki a parancsokat Sander. Néhány idősebb matróz és a kadétok állnak körülötte. – A kapitány már így is elégedetlen; tegnap végeznünk kellett volna a készletek feltöltésével. Ez a partszakasz elég veszélyes, gyakran portyáznak errefelé spanyol csapatok. Mindenki legyen felfegyverkezve, és a tüzérek biztosítsák a terepet.
Az eligazítás végeztével az idős tengerész, aki napokkal ez előtt a rémtörténetekkel szórakoztatta a hajósinasokat, most odalép a tiszthez, és szégyenlősen így szól:
- Uram, ha nem sértem meg, szeretnék mutatni valamit.
- Csak tessék! – feleli Sander, és az öreg intésére készségesen a tenger felé fordul.
- Pár napja vettem észre ezt a dolgot. – magyaráz a matróz, a pipája szárával mutogatva. – A legjobban éjszaka látszik, de ha jól kinyitja a szemét, most is észreveheti, uram. Ott ni, a főárbocon, valami kékes fény van, mintha égne valami. Láttam már a Szent Elmo tüzét elégszer, de ez nem az. Én csak egy ostoba vénember vagyok, de remélem, hogy ön meg tudja magyarázni.
Sander a fogát szívja zavarában. Most mit mondjon?
De nem kell egy szót sem szólnia, mert a háta mögül ordítozás hallatszik, és a dombon egy matrózinas szalad le, torkaszakadtából visítva:
-A spanyolok, Mr. Sander, a spanyolok megtámadtak minket!
A fiatal tiszt megperdül a sarkán, és szembe találja magát a feléjük masírozó spanyol tüzérekkel. Mögötte gyorsan fut össze a Galathea legénysége, máris fegyver van a kezükben, körülöttük ott hevernek az eldobott vizeshordók. A kadétok és a tapasztaltabb tengerészek sietve próbálják hadrendbe állítani az embereiket, de kiáltásaikat elnyomja a spanyolok első sortüzének ropogása. A Sander mellett álló hajósinas sikoltva csuklik össze, hasára szorított ujjai között vér folyik. És ekkor egészen elképesztő dolog történik. A két szembenálló csoport között megjelenik egy alak. Először csak halvány, világoskék körvonalait látni, aztán lassan formát ölt, és ott áll az angolok felé fordulva, egy kissé széttárt karokkal, arcán színpadias mosollyal Villiers! A lövöldözés és az ordítozás úgy ér véget, mintha elvágták volna. Kigúvadt szemek, tátva maradt szájak, kapkodó légzés mindkét oldalon. Maguk sem tudják, meddig állnak így, dermedt csendben, a hátborzongató jelenést figyelve. De egyszerre velőtrázó üvöltés hallatszik, és az angolok sorfala közül kiront Jamieson, maga elé szegezve az oroszlánölő kést. Félelmetes rikoltással veti rá magát a tüneményre, de átbukik rajta. Villiers villámgyorsan megfordul, éppen jókor, hogy láthassa a pillanatot, mikor gyilkosa az ugrás lendületétől hajtva belerohan egy spanyol katona szuronyába. Jamieson meglepett arccal áll néhány másodpercig, nyitja – csukja a száját, de egy hang sem jön ki rajta, aztán megüvegesedik a szeme, teste pedig lecsúszik a szuronyról, és elterül a földön. Villiers valami rettenetes, földöntúli hangon felkacag, és nagy léptekkel a spanyolok felé indul. Azok felordítanak félelmükben, és futásnak erednek.
- Utánuk! – kiáltja Sander, és kirátja a kardját. Héhányan követik a példáját, a hátuk mögött pisztolyok dörrennek, két ellenséges katona holtan esik össze. A spanyolok fejvesztve menekülnek, pár perc sem telik bele, és nyomuk sincs a fövenyen.
Villiers a dombon áll, tünékeny alakját megaranyozza a nap, amely most emelkedik fel a horizonton teljes pompájában. A kísértet gyöngéden mosolyog, és int a némán álló angoloknak. Sander tétován viszonozza a köszöntést, de egy szót sem szól, ahogy senki más sem; az ámulta elvette a hangjukat. Villiers megfordul, és elindul végig a domb gerincén. És ahogy távolodik, az alakja egyre valószínűtlenebbé válik, lassan felissza a reggeli napfény, míg végül teljesen eltűnik. Sander felsóhajt, és kisimít néhány elszabadul hajszálat a szeméből. Körbenéz a parton, és megakad a szeme a halott Jamiesonon. Vidám, hűvös szellő kerekedik, megsimogatja az arcát, és ez valamelyest magához téríti a bénultságból.
- Jól van, emberek! – kiáltja el magát. – Takarítsák el a hullákat, és folytassák a vízhordást!