-Anya, ugye elmehetek? Ugye elengedsz?
-Persze, de előbb csináld meg a házi feladatot!
-De már kész vagyok!
-Biztos? Hadd nézzem! Jól van, de 6 órára gyere haza!
-Szia!
-Ne rohanj annyira!
A kisfiú nem lassított, csak szaladt a barátjához játszani.
Aztán eltelt egy pár év, a két gyerek különböző iskolába került. Lassan kezdték felnőttnek érezni magukat, szinte minden héten kocsmába jártak, s ott ittak és dohányoztak. Jól érezték magukat, annak ellenére, hogy egyikük magányos volt, míg a másik sok lánynak tetszett. Egyik alkalommal egy lány különösen megfogta, szerelmes lett.
De bár ne tette volna, pár hónap után sajnos vége lett a kapcsolatnak. A barát, aki szinte mindig mellette volt nem értette, hogy miért issza le magát minden héten, miért depressziós. Próbálta vigasztalni, gondolkodott, hogyan segíthetne neki, de nem tudott.
Aztán ez is elmúlt, jött más helyette, s megint olyan volt minden, mint rég.
De az egyik fiúban valami mozgolódni kezdett, talán a lelkiismerete. Nem akarta ezt az életmódot tovább folytatni.
Egyre ritkábban ment el a barátaival.
Ez abból adódott, hogy valamiért úgy érezte, hogy választania kell.
Az anyukája mindig otthon várta, mikor későn jött haza, sosem tudott lefeküdni aludni, hiába kérlelte a fiú mindig mielőtt elment volna valahova. Túlságosan féltette a fiát.
Lelkiismeretfurdalása lett a gyereknek, ha elment a barátaival nem lehetett teljesen önmaga, nem szabadulhatott fel.
Hosszú ideig tartó folyamat ment végbe benne, talán maga sem tudta mi volt az: a családot választotta.
Volt, hogy fél évig nem látta a barátait, akiket még mindig szeretett, akikre még mindig sokat gondolt.
Időközben megváltozott, de nem csak ő, a többiek is.
A kapocs, ami eddig összekötötte őket megmaradt, de valahogy már nem keresték egymás társaságát, visszavonhatatlanul eltávolodtak egymástól.
Élték tovább a saját életüket, de még a messzi távolból is megérezték néha lelkük közelségét.