A pocsék, zimankós, nyakig érő sártengerben sovány, fiatal nő caplatott túracipőben, hajadonfőtt a hideg téli szélben. Még a kutyát sem verték ki ebben a mocsok időben. Hátán kis hátizsákkal elszántan járta a panelházakat. Ebéd előtt kopogott be hozzám. Agglegény lévén resztelt májat készítettem ebédre. Épp a hagymát vágtam össze a serpenyőbe,– Mi járatban van hölgyem? – kérdeztem gyanakvón
.– Jó napot kívánok, én egy biztos üzletben járok... egy olyan hálózatban utazok, ami a világon a legjobb...
–Látom, de nekem semmire sincs szükségem – hárítottam el, s éppen becsapni készültem az ajtót előtte, amikor megláttam a szemeiben valami állati, vad elszántságot. Szinte az egész lényével könyörgött. Lelkembe kalapált a szuggesztiója (segítened kell rajtam!), s én, mint az elvarázsolt nyuszi engedelmesen beengedtem. Megállt az előszoba közepén, s pillanatok alatt sártócsa vette körül. Levetette csuromvíz, szakadozott edzőcipőit, s nylonzacskóba csomagolt zokniiról egyenként lehúzogatta a zacskókat. Tanácstalanul topogott. Kérdő tekintetemre így válaszolt
– Tudja a sportcipő, átázik, s így védekezem. Praktikus, nem?
–Hát, praktikusabb lenne kívülre rakni a nylonzacskókat, akkor a cipő sem ázna be! – mondtam okoskodva.
– Ó, azt nem lehet, mert adni kell a látszatra. Ha így meglátna valaki, nagy nylonzacskókkal, akkor nem állna velem szóba. De, mivel ami belül van, nem látszik, hát beengednek...
Értem, a lényeg, hogy mi látszik... jó okoskodás. Ami nem látszik, az nincs is.
–Na, figyelj ide kiscsirkém! Nem látok beléd, de szerintem éhes lehetsz. Én most főzök, kettőnek is elég. Húsz perc alatt kész a kaja, meghívlak ebédre. Közben előadhatod a mesédet!
– Ugyan, hova gondol? – szabódott elfogódva, egyik lábáról a másikra állva, miközben hátizsákját, melyben a prospektusai voltak, óvatosan a fogas alá csúsztatta. Kapucnis kabátját felakasztotta, s riadt egérként tekintgetett körbe: merre menjen?
–Gyere ide a konyhába, míg főzök, addig beszélgethetünk a jó melegen! Tudod mit, tedd a radiátor alá a cipőket, hadd száradjanak!
–na, de nem is érdekli ez a szenzációs ajánlat? Én igazán csak azért jöttem, hogy egy szerződést kössek magával erre a bizgentyűre...–nyúlt a hátizsákba, s valamilyen szerkentyűt vett elő. Elhárítottam a támadást.– Tedd csak vissza! Engem nem érdekel. Tulajdonképpen engem semmi sem érdekel. Azaz egy valami talán..
– Igen, na ne mondja! A szex! Ugye eltaláltam? – mosolygott ravaszkásan.– Nem egészen kicsikém. Én már csak az üzletnek élek. A szex az csak étvágycsillapít, az igazi sikerélmény minél több pénzt előteremteni az eszemmel... ez, az igazi!– Hát, ez az, amiben antitalentum vagyok... – mondta szabódva. – én akárhogy igyekszem, nem megy... Már azon vagyok, hogy feladom... De akkor mindig a gyerekeim arca jelenik meg előttem. Tudja, már a tizedik emelet tetejéről is le- lenéztem... Már csak egy mozdulat és mindennek vége, de valami mindig visszahúzott...
– Sanyarú sors – mondtam szarkasztikusan, s a pirított hagymába forgattam a májszeletkéket.
–Nem tudok mit kezdeni az életemmel... azt hiszem, vakvágányra állítottam magamat. – mondta madonna mosollyal, miközben zöld macskaszemei lelkemben kutattak. Elnézegettem hosszú, sima haját, szép arcocskáját, s átvillant rajtam a kívánat: jó lenne magamévá tenni. Csak úgy, minden érzelem nélkül, mint egy párzó állatot.
–Figyelj ide, mennyit keresel te ezzel az ügynökösködéssel?
–Filléreket... egész nap megyek, de alig jön össze valami .
–Okosabban is gazdálkodhatnál a testeddel... – próbáltam terelgetni a lényeg felé, de ő elhárított.
–Ott még nem tartunk. A testem nem eladó. Én csak szerelemből fekszem le valakivel... Ha éhen döglök sem prostituálom magamat. – na, jól van, nem erőszak a disznótor! – mondtam, s tovább vallattam, míg készült a kaja.– mesélj magadról, kisveréb!
– na, azért nem kell sértegetni, mert elmegyek! – húzta ki magát önérzetesen. – Van rendes nevem: Melinda. Hívjon így ezentúl !
–Nem, te nekem egy ázott kis veréb maradsz. És így is hívlak! Most pedig mesélni!
– na, jól van, mesélek! – kucorodott fel a hokedlira, lábait térde alá húzva.
– Huszonhét éves vagyok, három fiam van. Egy 12, egy 8 és egy 5 éves. Okos, szép gyerekek. Az apjuktól elváltam fél éve. Egyedül nevelem őket, anyaságin vagyok. Gyerektartást nem kapok.–Hogyhogy?– Az úgy volt, hogy a városi lakásunkat elcseréltük egy vidéki kis házikóra. Így amit ráfizettek a cserére, azt, mint a fele vagyont, megkapta a volt férjem.
–És a gyerektartás?– a gyerektartás fejében itt hagyta a kocsit, a tv-t és a videókat a kamerával együtt. Különben sem dolgozik, hazament az anyjához.
–Uramisten! Jól meggondoltad te ezt Verébke?
–Meg. Nézze, én kései gyerek vagyok. A szüleim idősek voltak, amikor véletlenül lettem nekik... mindketten ittak. Úgy nőttem fel, mint a dudva. Szeretetet nem kaptam sehonnan. Tíz éves voltam, amikor elváltak. Az apámmal maradtam. Tizenhat évesen férjhez mentem. Tizenhét évesen szültem, csakhogy valakihez tartozzam, aki szeret... Apuval laktunk, hiszen a férjem tíz éven át külföldön dolgozott. Jóformán csak gyereket csinálni járt haza. De vettünk egy, két szobás lakást. Aztán rájöttem, hogy nincs köztünk semmi érzelem. Eltávolodtunk egymástól. Én az ezoterika felé vonzódtam. Reiki tanfolyamok, fényadás, mágia, táltos iskola... s ott találkoztam egy férfival, a tavasszal. Ő nős volt. Két gyerekkel, és egy racionális gondolkodású asszonnyal. Ott, akkor azt gondoltam, megtaláltam a boldogságomat. Mindketten elváltunk, én az apukámat ide vettem a kisházba. Ő pedig albérletben lakik.
–Miért nem költöztök össze?–
–Úgy volt, de aztán pár hónap múlva, amikor már minden elrendeződött, s mindketten szabaddá váltunk, kiderült, hogy mégsem olyan fényes az a szivárvány, amibe burkolóztunk... Rájöttem, hogy nem elég az, ha szellemileg együtt rezgünk, valami más is kell még..
–Hát persze, kiscsirkém: jó állóképesség, egészséges libidó! Ez kell a nőknek: simogatás, ölelés, hogy beleremegjenek, aztán odatenni a rispángot! Ez kell! Szóval, kevés volt a tehetsége? Túl kicsi a rispáng?– Ó, nem érdekel engem már a szex... Azzal nem volt baj, hanem a gyerekeimet nem fogadta el: csak én kellettem neki.
–Ez nagy baj. Válóok: felmentelek
–Kösz. Maga jó ember– Az csak a látszat babám. –Most hozzád jó vagyok. Megetetlek, megmelegedhettek nálam, de lehet, hogy egy óra múlva már egy üzletfelemet kifosztok, tönkreteszek...
–Miért?
–Hogy életben maradjak.
–Nincs lekiismeretfurdalása?
–Ugyan, ilyen világban élünk! Embernek ember a farkasa.
–Ez borzasztó! Aki szegény, annak nincs kegyelem... Senki sem törődik vele, hogy mi öten a papával éhezünk. Jön a karácsony még egy fát sem tudok venni nekik, nem még ajándékot... – suttogta.
–Hát, igen verébkém, ez a szabadság ára. Kiharcoltad magadnak. Eltaszítottad magadtól az uradat, egy álomért.
–Nem kellett azt eltaszítani, nője volt, rajtakaptam, ez volt a válóok..
– De könnyű szívvel váltál, mert volt egy ideád…, de az nem jött be. A testeddel kezdenél valamit. Csinos vagy, jó sovány, hosszú combokkal. Igazi nőideál. Lehetnél manöken. Van érettségid?
–Igen. Esti érettségim van, s közgazdasági végzettségem. Lehetnék könyvelő és adminisztrátor éhbérért... egy büdös maszeknál, aki még a TB-t sem fizetné utánam, de hálából még dugni kéne vele.– Látom, művelt, érdeklődő, olvasott nő vagy. Talán ezt hasznosíthatnád...
–Ó, nem segít énrajtam a tudás! Ne erőlködjön Higgins tanár úr! Majd az Élet-tanár úr, kezd velem valamit. Inkább együnk, ha már meghívott...! – Mondta, s mohón nekiállt falni. Úgy evett, mint egy éhes állat. Elnéztem őt, s megkívántam. De nem akartam megsérteni az önérzetét. Úgy gondoltam viszont, hogy egyszer az életben jót teszek valakivel, s tízezer forintot adok neki karácsonyfára, ajándékokra. Így is tettem. Nem volt ideje visszautasítani, mert amikor beszállt a liftbe, hirtelen a hátizsákjába gyűrtem a pénzt. Április elején estefelé ülök a tv előtt: csöngetnek. Hát, ez meg ki lehet? Morogtam, s kimentem ajtót nyitni. A kis veréb állt az ajtóm előtt! Szépséges új ruhában, gyönyörűen kikozmetikázva.
– szia, bejöhetek?
–Gyere, csak gyere, Verébke – invitáltam beljebb.
–Melinda! – javított ki.
–Mi a fene, de kikupálódtál, már nem is jó a beceneved?
–Nem. Különben a művésznevem: Szilvia: szeretem, ha így szólítanak!
–na, gyere Szilvia, mesélj, mi ez a nagy változás nálad?
–Először is, szeretném visszaadnia a kölcsönt. Igazán rendes volt tőled. Megmentetted a karácsonyt: vettem egy fát, szaloncukrokat stb. Vissza kell adnom: tessék!
–Tartsd meg! Örökbe adtam.
–Nem, nem. Meg tudom adni, hát megadom. Ingyen nem fogadok el semmit.– Akkor adjál érte valamit, de ne add vissza!
–Hát, ha akarod?... Akkor meghálálhatom: természetben lerovom nálad. Na, áll az alku? Itt maradok éjszakára!
–És mi lesz a gyerekekkel?
–Apám vigyáz rájuk.– Én benne vagyok gyönyörűm, csak magyarázd már el nekem ezt a nagy pálfordulást nálad!
–Tudod, mikor elmentem tőled, átgondoltam, amit beszéltünk, s arra jöttem rá, hogy semmit sem ér a tisztesség, a becsület, a tiszta érzelem, ha közben éhen hal az ember. A pénztelenségtönkre silányítja az életet...
–Látom, helyrejöttél!
–Tegnap éjjel 28. 000 Ft-ot kerestem. Ha én ezt hamarabb tudom, hogy a testemmel ennyit lehet keresni, dehogy talpalok azzal a biztosítással, ügynökösködéssel. Tudod, most már gyűjtöm a pénzt. Nem költöm el, csak kis részét. A többi megy a takarékba. Arra gondolok, hogy legyen egy tőkém, amihez nyúljak, ha már nem megy a meló...
–na látod! Hát ezt sugalltam neked. Megérintett az idők szele.
–Igen, de tudod, azért kicsit ciki!
–Mi ciki?
– Hát az, hogy én eddig mélyen lenéztem az ilyen nőket... Akik a testükből élnek. Undorítónak tartottam. Olyan megalázó.
– Nézd verébke, ha a dolgok mélyére nézünk, minden nő kicsit prostituálja magát. Hiszen, ha férjhez megy, eladja a testét, az érzéseit a családba tartozásért, a biztonságért. Van, aki jó és van, aki rossz vásárt csinál. Elválik, majd újra áruba bocsátja a testét, s a testéből fakadó magzatokkal, gyerekekkel fizet a jólétért, vagy a nem jólétért, ami ebben a boltban benne van.
–Igaz, én is belementem egy házasságba. Eladtam a testemet és a lelkemet. Jól indult, aztán lassan kihűlt a családi tűzhely.
–És utána az öled.
– Engemet már senki nem érdekel. A testem értékcikk lett: kenyérkereseti eszköz. A gyerekeimnek keresem vele a pénzt. Kell a túléléshez. Értük adogatom el apránként nap-
nap után élveteg, izzadt, remegve tapogató pasasoknak. Megvetem érte magamat is, őket is egyaránt, de a pénznek nincs szaga. Túltettem magam mindenen. Csak a túlélés lebeg előttem, és ennek bizony ára van!