A megrészegült idő egyre lustább,
Tiktakot üt az óra lomhán.
Egyre jobban fájnak az újrametszett sebek,
Minden dobbanásnál megfeszülnek az erek.

Egy papírdarab kukucskál ököl- kezemből,
"Így kellett lennie" ennyit értek a levélből.
Forró könnycsepp hideg padlón koppan, s
Egy szörnyű gondolat ajtómon dobban.

Éles élet áll kérdőn ütőeremen,
Egy mozdulat és felemelkedem.
A semmi szélén vár szívem,
Kicsinykét reszket szelíden.

Három forradás nem enged feledni,
Hófehér látványuk lelkemet nem eresztik.
Az emléket örökre bezárom mögé,
Puha kendőt szövök rongyéletem köré.