1.
A kilencvenes évek elején behoztak Amerikából 32 Holstein-Friz, befedezett, fekete tehenet. Adony előtt, a hatos út melletti nyílt karámban helyezték el őket. Mindennap rácsodálkoztam, amikor Pestre autóztam. Aztán tavaszra leborjaztak és gyönyörködéssel, vegyes kíváncsisággal nézegettük a kis fekete bocikat. Bujkált bennem a kíváncsiság és megkérdeztem az állattenyésztés vezetőjét, jó ismerősömet.
–Ugyan, áruld már el nekem Lajos, minek hoztátok ide ezt a sok fekete tehenet. Úgy néznek ki, mint ördögök a pokolban.
–Kérlekszépen kétszer annyi tejet adnak, mint a magyartarkák. Tudod, pokoli összegbe kerültek az anyák. A bikát megfizetni pedig lehetlen. Így is ráment a TSZ-nek a gatyája a vámra. Egy bika annyiba kerülne, mint a 32 tehén. Hát ez az egyik oka. A másik pedig az, hogy mivel befedeztettük őket, igy csak az anyák után fizettünk vámot. Vámmentesen nyertünk 36 kisborjat. Ugyanis két ikerszülés is volt.

Ez böffent fel bennem, amikor egyik jó karban lévő negyvenév fölötti nőismerősöm ujságolta, hogy Amerikába készül.
–Hogy, hogy?
–Nézd, a dolog pofonegyszerű. A gyerekek kirepültek, családot alapítottak. Az uramat kirúgtam, elegem volt a részeg pofáját nézni, eltűrni a randalírozását! A lakást két kisebbre cseréltük. Most kimegyek egy, esetleg két évre gondozónösködni és hazajövök annyi pénzzel, hogy szépen berendezem a lakásomat, veszek agy kisautót és élek, mint Marci a Hevesen.
–Nem lesz nyugdijad, ha nem dolgozol.
–ha-ha-ha! Ne röhögtess, mert eldobom magamat! Dolgozzak létminimumon, aztán tengődjek a szégyenletes nyugdíjon! Hova gondolsz! Addig járok ki, amig halomban nem áll a dollár a számlámon!

Elámultam ennyi magabiztosság hallatán, hiszen tudtam róla, hogy még magyarul sem tud helyesen beszélni, hát akkor még angolul. Kétkedésemnek adtam hangot.
–Te, Saci, tudsz te egyáltalán valamit angolul?
–Már, mé ne tudnék? Plísz, gudbáj haumacs!
–És ennyi elég a boldogulásodhoz?
–Hogyne lenne elég. Felülök a Los Angelesi gépre. Leszállok, nyakamban a tábla: SACI.
A kijáratnál vár a sofőr. Beteszi a csomagomat a Limuzinba, és máris repít a Kohn villához.
Ott már várnak rám. Egy nyolvanév feletti, gazdag emigráns házaspárnál leszek gondozónő. Tisztába teszem őket, megetetem a nénit. A bácsi, az eszik magától. Kitolom őket a teraszra. Olvasgatok, TV-ét nézek. Ha valamire szükségük van, csengetnek és teszem a dolgomat. Mindezt havi 800 dollárért. Kaja, szállás ingyen.

–Eszméletlen! Többet keresel, mint egy miniszter!
–De, többet is dolgozom érte.
–Remélem, nem akarod addig végezni ezt az alantas munkát amig meg nem halnak az öregek?
–Hova gondolsz, ez csak ugródeszka nekem. Az ügynökség ezen a jogcímen simán megszerezte a munkavállalási engedélyemet, mert erre a munkára nem vállalkozik amerikai ember. Mivel magyarok a gondozottak, egy kukkot sem kell angolul beszélnem.

–Azért, mégiscsak ciki, én biztosan nem tenném, semennyi pénzért sem!
–nem ez lesz a főprofilom. Az igazi biznisz a mellékes!
–Mi lenne az?
–Béranyaságot vállalok.
–Olyan leszel, mint egy ellő tehén?
–Pontosan. Itthon mindenféle genetikai, és elképzelhető orvosi vizsgálatot elvégeztettem SZTK-ra. Kinn csak adoptálják az eredményeket. Aztán befekszem két napra, egy klinikára és megtörénik az inszeminálásom…
–a csudába is, te Saci, már többet tudsz angolul, mint én! Mi történik veled?
–Mi történne, beraknak, mint egy marhát…
–ahá, mint a feketeteheneket!
–Csakhogy éppenséggel nem úgy, mint azokat! Engemet kinn termékenyítenek meg.
–Elképzelhető, hiszen még szülőképes vagy, avagy tévednék?
–persze, de ezek nem arra mennek, hogy idegenektől szüljek, mert az adoptálás nagy cécóval jár. Meg a Magyar Állam is rászállt ezekre a kinti szülésekre. Sokkal egyszerűbb a dolog.

–Az ügynökség behívat egy fix, előre megbeszélt időpontra. Befekszem a klinikára, elvégzik a rutinvizsgálatokat. Aztán a megbízó házaspár lombikbébijével megtermékenyítenek. Kihordom és kilenc hónap mulva átadom a babát a jogos tulajdonosainak. Én meg felveszem a kihordási díjat!
–Kezdem kapizsgálni. Te a gazdag, öreg, beteg házaspárnál védett helyen kihordod, mint béranya az idegen magzatot. Semmi bonyodalom, hercehurca nem kerekedik belőle, mert te csak katalizátorkén működsz közre a dologban.
–Igen. Ha kell, akkor még vállalok egy-két ilyen béranyaságot. Pár év mulva, ha meghal ez a két öreg, eldöntöm, hogy hozzámegyek-e egy amerikai özvegyemberhez, vagy hazajövök páholyból szemlélni a honfitársaim nyomorát. Ezen még ráérek gondolkoni.

2.
A beszélgetésünk után nem sokkal Saci kitántorgott Amerikába. Már el is feledkeztem róla, amikor a napokban szokásos sétám során egy luxusautó fékezett és gurult mellém. Kikozmetikázott, nercbundás, parfőmfelhőt árasztó szőke parókát viselő, kalapos úrinő hajolt ki a letekert szélvédőablak fölött.
–Uram, nem tudja, merre van a Retek utca?
Ránézek. A tekintetünk összevillan és Sacira ismerek. Ő rögtön rámismert ezért gurult mellém. Beültem a kocsiba, és a kertvárosba autóztunk. Egy erődszerű, kőkerítéssel védett luxusvillánál álltunk meg. Gombnyomásra kinyílt a garázsajtó. Leparkoltunk és elindultunk a márványlépcsőkön a teraszra. A teraszon egy negyven év körüli néger fogadott bennünket széles mosollyal.

–Háj! Hadujudú! –üdvözöltem, összeszedve minden angol tudásomat, mire ő, echte Mucsai magyarsággal viszonozta köszönésemet.
–Szerbusz kicsi magyar! Csüccse mellém!
A meglepetéstől se köpni, se nyelni nem tudtam. Hamarosan előkerült Gizike, a szobalány és hűsítő italokat, kávét, süteményt szervírozott. Kisvártatva Saci közénk telepedett, miután eligazította a kertészt, miképpen alakítsa tovább a rododendron és a bugewillia bokrok telepítését. Miután a döbbenettől magamhoz térve összeszedtem magamat kérdezősködni, kezdtem.
–Saci, nemhogy végleg hazaköltöztél, ide a nyomorba?
–Nézd Bogi! Maholnap hatvan leszek. Már nem megy nekem ez a béranyaság. Öt bérbabát hordtam ki. Megismerkedtem Charlival. Ő marketingmenedzser. Az egyik MLM hálózat magyarországi képviselőjeként érkezett ide. Természetesen összeházasodtunk.
Kiépítjük a hálózatot. Wörkshoppokat tartunk és utána csak a jogdíjakból élünk. Lépj be alám, nem bánod meg, jól jön öregkorodra egy kis nyugdijkiegészités!

Így agitált Saci és beléptem. Mit veszthetek, legfeljebb a csóróságomat, de egy jó kis nyugdijkiegészités nyerhetek általa? Nemigaz? De, hogy mennyire igaz! Természetesen ott marasztaltak löncsre is! Aztán lementünk a pincébe. A klinkertéglából kirakott falú, tölgyfa asztalokkal és székekkel berendezett borospincében a hűs temperált levegőben az elénk tett kolbász, szalonna, foszlós fehér kenyér mellé felszolgált bor megtette a hatását.

Estére jó hangulatba kerülve Charlival egymás nyakába csimpaszkodva angolul és magyarul elgajdoltuk a Jánosbácsi a csatában c. Jenki dalt. Aztán rákerült a sor a Bazsamárira, majd Saci nótájára, az: „Édesanyám kössön kendőt, sejmet a fejére!” Című örökzöldre. A végén a falról lekapva a fokost eljártam nekik a Tápéi darudöbögőst, majd összekapaszkodva megpróbálkoztunk a guggolóssal is, de a vége az lett, hogy az asztal alatt kötöttünk ki.

3.
Ez az esemény tíz éve történt. A hálózatot kiépítettük, működik. Jól jön a havi többszázezer forintos jogdíj a szerény 29. 000 Ft-os nyugdíjam mellé. Saci kivirult, mint eső után a sárgatök. A néger Karcsi, pedig szépen hozzáöregedett. Városunk szinfoltjai, megbecsült polgáraivá váltak. És ami nem mellékes, Karcsi a helyi kugliszakosztály fő szponzoraként, mint a csapat kapitánya, a polgármester állófogadásán átevette a Pro Urbe díjat.