Álmainkból egyszer felébredve
kik köszöntenek majd..?
Anyagba kötve, időbe zárva
lépdel tereken át,
hol osztja, hol szedi
ami jár neki... úgy hiszi.
S egyik gondolja, mily teher a fájdalom,
másik hiszi: ez aljas rágalom,
harmadik pedig nem gondol
csak élne és érezne,
a húron, mely olykor pattan s feszül...
áttáncol az életen.

Annyian s annyi félén,
zajban s a világ szélén
mégis Ki dönt és ítél...
a gép forog vagy az idő lejárt,
Ki bólint s mozdítja meg ólom karját
és Ki vet véget a pillanatnak,
melynek emlékműve a szemekben sarjadt?

Mert annyian s annyi félén,
túl az erdőn, túl a békén,
Csillanó mocskaikba mártva
magukat... megemelik kezüket,
és a jel rajtad is szirmot bont,
bőrődben s nyelved alatt ott az üzenet.
Hát Ki vet végső pillantást azokra,
kik egymásba karolva isszák párás sóhajaik,
s tekintetükben csalfán villan a vég...?
És ha villan is...
Álmainkból egyszer felébredve
Kik köszöntenek majd...?