Megcsapja arcomat a hideg, ahogy kilépek a boltból az utcára. Leheletem párafelhőt képez, majd fölfelé törekedve szétoszlik a semmibe. Decemberre jár. A szürke várost meghittebbé teszik a karácsonyi díszítések, és a karácsonyi vásár kis fabódéi. Megállok egy zebránál. Elmerengve várom, hogy zöldre váltson a lámpa, s elvegyülhessek a bazárok forgatagában az út túloldalán. Pár perc múlva már mehetek is. Színes portékát kínáló kis fakunyhók során haladok át, majd betérek egybe. Egy térképpel találom szembe magam. A hajdani nagy Magyarországot ábrázolja. Körbenézek. Mindenhol merített papírok kis versikékkel. Ismerősek a rajtuk lévő bölcsességek. Nagyon is...
Gondolataim a múltban kalandoznak. Nem is olyan rég voltam egy ugyanilyen sátorban, s ugyanezeket a verseket olvastam. Valakivel. Böngésztük a térképet. A történelmi Magyarország térképén megkerestük szülővárosomat, Szekszárdot, majd Székelyudvarhelyet. Szinte látom Őt magam előtt.. Az én Danielemet... Mackós alakját, copfba fogott hosszú haját. Csókolni vélem, s érzem ajkai édességét, puhaságát. Mosolygok, végigsimítom arcát, s csillogó, kék szemeibe mélyed tekintetem. Majd valaki megérinti a vállamat...
Visszazuhanok a valóságba, s fölfogom, mi van körülöttem. Arrébb állok, hogy az idegen elmehessen, s kicsordulnak forró könnyeim, végigfolynak a dermedt arcomon. Megyek tovább, összehúzva magam a metsző, hideg szélben, mely érzem, kikezdi könnytől nedves orcámat.