Talán magamhoz tértem. Homály. Csak árnyak mozgását érzékelem, zsibbad a testem, a fejem olyan, mint egy kitömött homokoszsák. Próbálok megmozdulni. Először nem megy. Kis erőlködés után egyik lábomat megmozdítom, de az erős és kibírhatatlan fájdalom miatt lemondok a további erőlködésről. Csak fekszem tehetetlenül. "Lesz, ami lesz".

Kis időre megint elveszítettem az eszméletem, szemeim becsukódtak. Nem tudom, meddig feküdtem így. Ismét kinyitottam a szemeimet. A homály eltünt. Megmozdulni nem tudok. Zúg a fejem, fúrcsa hangokat hallok. Minden porcikám borzasztóan fáj.
És hírtelen látom, hogy egy hatalmas termetű csizmás ember közeledik felém , a csizma már egész közel van, felemelkedik..., éles fájdalom az arcomban ..., és elsötétedik minden...

Felébredtem. Hol is vagyok? Hallom:

- Anya, úgye meggyógyul?

- Igen, csillagom, a kutyusok szívósak.

- Úgye megtartjuk?

- Nem tudom. A kutyaólat elvítték a Nagyihoz.

- Sebaj. Majd apa csinál másikat. És Burkus lesz a neve. Jól van?

- Nem bánom, csak meg kell igérned, hogy időben fodsz lefeküdni.

- Megigérem, megigérem!