A halál nekem mindig megrendítő hír, még akkor is, ha számomra ismeretlenekéről van szó. A Labdarúgó halála is az volt. Ez a kis naplóbejegyzés nem róla szól, hanem azokról, akik eltemették, és arról ahogyan eltemették ezen a 2006-os esztendő telén.
A Labdarúgó labdarúgó-nagyságának megítéléséhez egyrészt nem vagyok illetékes, másrészt én is úgy vélem: azt nehéz volna eltúlozni.
A temetése viszont nem egyszerűen túlzás volt, nem egyszerűen rossz ízlés, nem egyszerűen kegyeletsértés. Több annál, de ezt ma még kevés ember látja ezen az egyre szomorúbb Kismagyarországon.
Híres személy temetése egyrészt üzlet, amely után szemérmetlenül kapkodnak a húsosfazék közelében levők. Ilyen visszataszító volt néhány éve egy gyönyörű hangú énekes temetése is, aki öngyilkos lett, bár erre valószínűleg sokkal kevesebb oka volt, mint a legtöbb átlagmagyarnak. Az a sokaknál szinte őrjöngésig menő gyász, ami temetésén megnyilvánult, nem volt más, mint tömegpszichózis, jelentős tömegek rossz ízlésének, színvonaltalanságának megnyilvánulása. Olyasmi, amit szégyellni kellene.
A Labdarúgó temetése is egyik oldalról üzlet volt, a napjainkban sok tekintetben oly szűkmarkú Illetékesek szórták a pénzt, egyelőre nem látni világosan, hogy ebből mennyi volt (vagy lesz) a közpénz.Ez azonban, lehet, még a dolog kevésbé jelentős oldala, mert híres ember híre, ha jól sáfárkodnak vele, hozhat is az országnak. Az már undorító viszont ahogyan a politika "felkarolta" a Labdarúgó temetésének ügyét és - a szokásos módon - felhasználta saját, nemesnek éppenséggel nem nevezhető, céljaira.
Nem új dolog ez a Labdarúgónál, aki talán nem tehetett életében sem arról, hogy minden politikai rendszer felhasználta-kihasználta, hiszen e nélkül nem lehetett volna labdarúgó (labdába sem rúghatott volna!), - mint tehetne erről halála után? Glóriát azonban nem érdemel feje fölé embersége tekintetében, magyarsága tekintetében. Igaz, a neki tulajdonított mondást ("kis pénz - kis foci, nagy pénz - nagy foci") a rendszerváltás utáni rendszer magáévá tette (persze, arra azért fel szeretném hívni a figyelmet, hogy a Labdarúgó, tudomásom szerint, csak a labdába rúgott és nem honfitársaiba!), ám ettől még a glória nem méltányos. Még akkor sem, ha sok honfitársához képest sokkal tisztességesebben viselkedett. Nem véletlenül írtam - jellemző példaként - az egyik színészről azt, ami sok színészkedőre ráillik: a színpadon nagy színész, de ha a világot jelentő deszkákról lelép, akkor minden rendszer ripacsa.
A Labdarúgót, aki annak idején már őrnagyi rangját sem katonai teljesítményéért kapta, halála után tábornokká kinevezni elsősorban nevetséges, de, sajnos, szégyen is, azoké, akik kinevezték. Nem akkora szégyen ugyan, mint Szálasi kedvenc tábornokának rehabilitálása, - és utóbbi miatt sem emelkedett a bőr hőmérséklete az Illetékesek pofikáján! Nem sorolom fel a Labdarúgó temetésének ép észt és jó ízlést sértő egyes jeleneteit. Nem egyszerűen rossz ízlésről, nem egyszerűen e rossz ízlés érdekből való megjátszásáról vagy elfogadásáról van szó, hanem, a tovább gondolkodó rájöhet, sokkal többről: sok mindenről, ami mind hozzájárul ahhoz, hogy ez a kis ország egyre hátrébb kerüljön a világban. Hatalmi marakodásokról, megdöbbentő hazugságokról, fent és lent egyaránt szomorúan alacsony színvonalról.
Azt, persze, nem állítom, hogy a rossz ízlés terén ez a kis Hungary egyedül áll a világban, - de kit vígasztal ez?
Ami pedig a Labdarúgót illeti, Ő nyugodjon békében. Nem volt nagy magyar, ezzel szemben nagy magyar Labdarúgó volt. Mindeddig a legnagyobb, és lehet, hogy az is marad.

/Az "ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK" c. netnaplóból./