Az érsebész homlokát ráncolva, csóválgatta fejét a Doppler vizsgálat elvégeztével. Tulajdonképpen a vizsgálat csak igazolta évtizedes tapasztalatait. A perifériás erek szűkülete miatt csonkolni kell a lábujjakat. Imigyen fordult az előtte feszengő középkorú férfihez.
–Nézze, Tóth úr, én nem szeretek kertelni, hitegetni senkit! Önnek visszafordíthatatlanul előre haladó érszűkülete van. Azonnal abbahagyni a dohányzást, ivást, kávézást és stb, és stb.…–sorolta egyszuszra. A férfi nagyszemeket meresztve ránézett és így válaszolt.
–Főorvosúr, gondolja, hogy három gyerek mellett nekem italozásra, dohányzásra, kávézásra telik? Abszintes vagyok, életemben nem volt egy szál cigaretta a számban.– az orvos mégjobban megcsóválta fejét, és tar homlokára tolta szemüvegét.– hm, érdekes. Szóval semmi káros szenvedélye nincsen?–a családomon kívül semmi más nem érdekel. Őértük robotolok, mint egy állat a vasgyárban.
–Nézze, megmondom őszintén egy harminckétéves embernek, nem szoktak az erei csak úgy elmeszesedni, mint egy nyolcvanévesnek. Kertelés nélkül kimondom, most az azonnali csonkolással a lábfejeit megmentem az üszkösödéstől. Könnyebb munkára fogják helyezni. Igy eldolgozgathat még pár évet, roszabb esetben pár hónapot. Aztán…– a főorvos összeharapva ajkait hirtelen elhallgatott, mintha vissza akarná szívni mondandóját. Látva az ember kétségbeesett tekintetét, már megbánta a hirtelen feltörő kíméletlen őszinteségét. A férfi azonban belekapaszkodva minden szóba kétségbeesett tekintettel várta a Váteszi jóslatot.
–Főorvosúr, mindenre el vagyok készülve! Ne kíméljen! Mondja ki, vágja bele az arcomba a végzetem, ugye, le fogják metélni a lábaimat, a karjaimat, mint a szalámit! Lassanként feldarabolnak, mint egy beteg fát! Először a gallyait, majd az ágait, aztán, tövestől kivágják. De én ezt nem várom meg! Az igazat akarom tudni! Kérem, könyörgöm!
–Tóth úr, nem vagyok jós. De sokéves tapasztalat mondatja velem, hogy az erek elmeszesése, ha alkati és nem környezeti ártalomból eredő, akkor sajnos amputációk sorozatába torkollik. Hiába cserélünk később verő és vivő ereket, ha a perifériás erek elhalnak. Ezt tudomásul kell vennie!
–Micsináljak? Elevenen kell elrothadnom? Világ csúfjára széjjeldarabolnak, mint egy beteg állatot? Mondja meg őszintén, hogy lehet ezzel a gondolattal élni?
–Nézze, az akarat mindent legyőz! Gondoljon a családjára! Fel kell nevelni a gyerekeit! Mire nagyobbak lesznek, esetleg már dolgoznak is, akkora éri el azt az állapotot, amikor már nem lesznek karjai, lábai. Ha szereti önt a felesége, a családja, akkor kitartanak maga mellett, ápolják, kiszolgálják, pelenkázzák, etetik…
–Meddig?
–Ameddig a jótékony halál meg nem váltja. Ilyenkor szokott jönni egy szívinfarktus, egy vérrög okozta tüdőembólia, sokminden elképzelhető. Higgye el még sok szépet, tartogat önnek az élet.
Nem szabad feladni. Azért mondom ezt most el önnek, hogy szokjon a gondolathoz, lelkileg készüljön fel az elkövetkező évekre, évtizedekre!
–Felakasztom magam! – szakadt ki a férfiből a sóhaj.
–Csillapodjék, kedves uram! Jövöhét keddre biztosítunk önnek ágyat. Elvégzem a csonkolást. Utána rehab. Kiirjuk az ilyenkor szokásos orvosságokat. Szedegeti őket, újra munkába áll, aztán…
–Aztán, mi lesz azután?
–Azután ahogy előrehalad az erek pusztulása, mint már emlitettem, esetleg főereket cserélünk, s ha ez sem segít…
–Akkor, mi lesz akkor, főorvosúr? Levágják a lábaimat, a karjaimat, sorban? Hát ennyit ér az orvostudomány?
–Nézze, sokmindenre képesek vagyunk. Gyógyszeres terápiával késleltetjük az erek elhalását, meszesedését. Csonkolással megállítjuk az üszkösödést. Nagyon jó protéziseink vannak. Megtanul a műlábakkal járni. Az alkarokat mikroproszerror vezérelt műkarral pótoljuk. Két kampó van a végén, és úgy tud velük fogni, mint két újjal. Irni is tud majd velük, kalapálni, fát vágni, ceruzát hegyezni! Az orvosi protézisgyártás rohamosan fejlődik. A robottechnika csodákra képes.
–Szóval úgy fogok kinézni, mint egy robot, egy gólem? Elemésztem magam!– az orvos megveregette az arcát, mint a kehes lónak a pofáját és kajánul vágta a szemeibe – maga élni fog, mert életre van ítélve! Elküldöm egy pszhiáterhez, az majd kezelésbe veszi. Kiütetti magából elektrosokkal a rossz gondolatokat, új, nemes életérzésre, célokra cseréli őket. Idefigyeljen! Mondok én magának valamit: nézze meg , a Filmmúzeumban , az Egy igaz ember című szovjet filmet. Egy pilótáról szól, akinek lezuhant a repülőgépe, mert lelőtték a németek. Minkét, lábát tőből amputálni kellett. A film végig vezeti vivódásait, öngyilkossági kísérleteit és az akaraterejének győzelmét. Megtanult járni, sőt még táncolni is.
–Jókkal biztat a főorvosúr! De, a karjait nem vágták le!
–Ember, hogy lehet ennyire maximalista! Nem látott még elég riportot a vastüdőben fekvő szájjal festő művészekről, akiknek se, keze se lába nem mozog. Ugyanaz mintha levágták volna!
–Köszönöm nem kérek belőle!
–Vagy nemrég láttuk az egyik TV-ben azt, az Amerikai férfit, aki karok nélkül született. Megtanult a lábaival fogni, írni, enni, mosakodni, borotválkozni. Elvégezte az iskoláit, megtanult számítógépen dolgozni. Most már weblapszerkesztő szakember. Járja a világot. Autogramokat osztogat, amiket lábujjai közé szorított tollal ír alá! És különben is, ismeri maga a Kozireket, a világhírű női fodrászt! Hát értekezzen vele! A múltkor mutatták be az egyik kereskedelmi TV kvízműsorában. Ugyanabban a cipőben jár, mint maga. Se, keze, se lába. Ül a maszek fodrászüzletében, figyeli segédei munkáját, tanácsokat osztogat, és ha nagyon szép, elegáns frizura kell egy-egy milliomos úrihölgynek, akkor odagördítik hozzá Kozireket és munkába, veszi a fejét!–na, ne, tessék viccelni velem, ez nevetséges! Hogyan, miként végzi? Se keze, se lába!
–a fogaival uram! Olyan tupirfrizurákat készit, hogy csodájára járnak! Tépi, cincálja, tupírozza!
–a fogaival?
–Azzal: szájjal, foggal, tépi, húzza, vonja, még csücsörít is hozzá!
–Eszméletlen!– hörögte a kacagástól fuldokolva Tóth úr, hogy majd lefordult nevettében a székről. Még mindig a szemét törölgette zsebkendőjével, mikor búcsúzáskor a főorvos zsebébe csúsztatta a húszezresekkel bélelt borítékot.