Az OTP pénzkiadó automatánál hosszú sor kígyózik. Megjött a nyugdíj a nyudijasok folyószámláira. Mindenki igyekszik felvenni kártyájával amennyit, tud: közeledik a karácsony. Meg kell vásárolni az ajándékokat szeretteiknek. Amint elhaladok a sor mellett a sor végéhez közel egy öregasszony esetlenkedve, toporogva igyekszik térdígérő kabátja zipzárját felhúzni. Nem sikerül neki.

Egy pillanatra megállok és végigpásztázom tekintetemmel. A csapzott, hajú, ráncos arc mögött mintha Joli nyolcvanéves édesanyjára ismernék. Lila ajkai közt egy féligszívott cigaretta remeg. Mellé lépek és párás, tompa tekintetét keresve megérintem a vállát. Megszólítom.
–Joli, te lennél az? –rámmered és így szól.
–Igen, én vagyok Bogi… ez lett belőlem. Tönkrementem.
–Egek, most tisztára úgy nézel ki, mint édesanyád nyolcvanévesen.

–Tudom. Ezerránc anyó lett belőlem. Pedig csak hatvanöt vagyok. –suttogja, és tovább cibálja a zippzárakat. Azok nem engedelmeskednek. Lehajolok hozzá és felhúzom a zipzárakat. Táskás szemaljai fölül felpislantva egy bátortalan köszönömöt rebeg felém, majd megkérdi.
–Nem tudod, megjöttek már a nyugdíjak?
–Jolikám, nem tudom, de megkérdek valakit. Addig állj be a sorba. –megtudakolom az egyik sorbanállótól és közlöm vele, hogy felvehetőek a nyugdíjak.

Amig ránk kerül a sor, beszélgetünk. Kérdem tőle, hogy miért van így összeszakadva. Rám mered és ömlik belőle a szó.
–Tudod, balga módon elcseréltem a főúton lévő lakásomat egy panelra, hogy legyen egy kis plusz pénzem. Átvágtak. Ez a lakás egy romhalmaz. Teli csótányokkal. Szétrohadva a vizesblokk. Mállanak a tapéták. Belehalok, nekem már nincs erőm ezt felvállalni. Csak iszom és sírok, egyre csak sírok, hogy én milyen szerencsétlen vagyok. –hörgi, és vállamra borulva zokogni kezd. Közben a sor halad.

Azon gondolkodom, hová lett a hajdani büszke nő. Az egész gimi szerelmes volt belé. És kifogta a Moszkvában végzett fiatal elektromérnököt. Kimaradt negyedikből és férjhezment. Gyönyörű lakást vásároltak. A mérnökből főmérnök, majd párttitkár lett. Társaságba jártak. Partikat adtak. Ragyogtak. Öccsével osztálytársak voltunk, igy bejáratos voltam hozzájuk. Tudtam milyen szépen élnek.

Született egy lányuk. Kitanítatták. Szintén jól férjhezment és Pestre költöztek. Aztán a férje a rendszerváltás után lecsúszott. Az italban keresett menedéket. Később együtt ittak. Leszázalékolták mindkettejüket. Pár éve szeretett férje májcirrózisban elhalálozott. Rá két héttel meghalt az édesanyja is. Jolira rázuhant a magány. A lányáék szégyelték, nem vállalták fel, magára hagyták. A háziorvos írta neki a nyugtatókat, ő meg ivott rájuk. Most itt áll a sorban, kapaszkodik a kabátomba, és mellembe fúrva a fejét zokog.

–Bogi, meg akarok halni! Nem akarom már ezt az életet… nincs senkim.
–Jolikám, mindig van visszaút. Találd meg az élet értelmét! Szedd össze magadat!
–Könnyű ezt mondani, de hát hogyan? Miért kell még senyvednem? Semmit nem ér az életem. Olyan lettem, mint a szedett fa. Senkim sincs. A barátok is elfordultak tőlem. Pária lett belőlem. Ráncos, békaszájú vénasszony.
–Gyere te, jössz! Vedd ki a pénzedet!–remegő kézzel dugta be a nyíláson a kártyát és gépelte be a kódot. Ötvenezer Ft-ot vett ki. Hanyagul begyömöszölte a retikülje oldalzsebébe és belém kapaszkodva magával húzva egyre kérlelt.
–Gyere fel, nézd, meg mibe kerültem! Senki sincs, aki segítene rendbe rakni. Jórészt ki sem csomagoltam még! –engedve a kérésnek elkísértem. A lakásba lépve iszonyú rendetlenség fogadott. A valaha drága, intarziás bútorok, a fal mellett összevissza állva várták, hogy bepakoljanak beléjük. A tapéták penészesen mállottak a falakról.

Az aszta mellé tolt hokkelira ültetett és egy üveg vodkát vett elő az almáriumból.
–Igyál velem, a kedvemért!–kérlelt és elfogadtam. Kísérőül egy vizespohár csapvizet engedett. Ő tisztán itta. Járt az eszem kereke mit tehetnék érte. Így fordultam hozzá.
–Joli, te a magány rabja vagy. Fogvatart, felőröl az egyedüllét. Én ajánlok neked valamit.
–Bogikám, látsz ebből kiutat?–nézett rám, ráncos lóarcából, nagy bobejka szemeivel.
–Látom az alagút végét.
–Nagyon messzi van?
–Nem tudom, de látom.

–Te tényleg segítenél nekem?
–Persze. Fogadok neked egy olcsó kontár festőt. Rendbetettem a lakásodat. És, addig mi lesz velem, hol húzom meg magamat?
–Arra gondoltam, hogy reggelente, mint egy Napközi otthonba eljössz hozzám. Lesz kihez szólnod, fözünk, beszélgetünk. Nézheted a TV-ét, ha úgy gondolod. Három-négy nap az egész.
–És, hol alszom, vissza kell mennem a romhalmazlakásba?
–Nem, elalhatsz nálam, a kisszobában. Ettől újabb sírásroham jött rá és zokogva, remegő kézzel öntötte magába a vodkát.

–Ó, én olyan boldogtalan vagyok. Mióta szegény Tónim elhagyott, azóta nincs életem. Hihetem, hogy még egyszer ember lesz belőlem?
–Megpróbállak talpraállítani.–mondtam és minden úgy lett amint elterveztem.
–Hat napig lakott nálam Joli. Levittem a házban lévő kozmetikába, fodrászhoz. Befestettem a haját. Fokozatosan csökkentettem az alkohol adagját. Mindenféle apróbb házimunkákkal láttam el. És egy hét alatt, mint a cserebogár átalakult.

Mire végeztek a lakás felújítással ő is megújult. Történt, hogy egyik este, hogy régi közös ismerősünk, aki féléve özvegyült meg meglátogatott. Elpanaszolták egymásnak bújukat-bánatukat, majd egymás nyakába borulva úgy bőgtek, mint az apátlan-anyátlan árvák. Másnap Guszti segített a megújult lakás rendberakásában. Joli sürgött-forgott és kitűnő vacsorát készített nekünk. Én tíz óra felé hazatértem. Guszti még maradt.

Egyre többször időztek együtt. Fel-feljöttek hozzám hálálkodni, hogy összeboronáltam őket. Guszti végleg Jolinál kötött ki. Lakását, pedig átadta a frissen házasodott egyetlen fiának. Fél év mulva összeházasodtak. Én voltam Joli násznagya. Amint kimondták az igent, elsőként gratuláltam nekik. Joli a nyakamba csimpaszkodva úgy sírt, mint a záporeső. Egész testét rázta a zokogás. Senki sem értette miért sír, csak én.

Szeretett Tónija elmosolyodott ott fenn a menyországban és áldásukat adta rájuk.