Már férjes asszony voltam,mikor egy középiskolában kaptam állást.Két hosszú asztalsor volt a tanáriban. Elhelyezkedtem, elfoglaltam a számomra kijelőlt helyet. Velem szemben ült egy szigorú tekintetű kolléga, matematikus. Mint később megtudtam, sokan tisztelték, volt, aki szerette is.Tartottam tőle,mert tekintetével állandóan vizsgálgatott, belekötött valamibe. Valamit válaszoltam is , de inkább igyekeztem elkerülni a társalgást.Nem sok közös témánk volt.Engem inkább a nyelvek és az irodalom érdekelt, na meg mindenféle női dolog. Őt a matematika, talán a csillagászat is. Mindennek a teteje az volt, mikor szóba hozta a fiatalok öltözködését, vagyis engemet célzott meg, a szűkreszabott farmernadrágomat.
Egy ötvenes pasi ne szóljon bele a dolgaimba!
Egyszer kaptam egy levelet és majdnem leültem, mikor elolvastam. A feladó ő volt, a szigorú és mélyentisztelt matematikus! Azt írta,hogy szabad ember, házassága pár évvel ezelőtt tönkrement és most szerelmes lett, utolérte ez az érzés, ennek én lettem az oka. Zavarban voltam, nem tudtam, mit is cselekedjek. Mikor ismét velem szemben ült, láttam, mosolyog rám: "Elolvasta a levelemet?"- súgta. "Igen". - "És mi a válasza?" Én gépies gyorsasággal legyártottam egy cédulát és az orra elé dugtam. "Vegye tudomásul, hogy férjes asszony vagyok, szeretem a férjemet, és nem szokásom férfiakkal moziba járni.!" Láttam,elolvasta a cédulát, elvörösödött, még a kopasz fejteteje is.
Soha többet nem zaklatott. De négy évig ériztem a tekintetét, a segítségét, támogatását. Mindent tudott rólam, életének részévé váltam.Ilyen a plátói szerelem?
Egy infarktus miatt távol volt néhány hétig. Két kolléganőmmel meglátogattuk a kórházban, nagyon megörült, mikor meglátott, nem is tudta leplezni ezt. Mesélt a betegségéről, kórházról, de amit mondott, mindenki észrevehette, nekem szólt.
Nemsokára ismét tanított. Egyszer véletlenül besétált a magyar kabinetbe, ahol olvastam a tanulók füzeteit. Csendesen hozzámjött, ovatosan vállamra tette jobb kezét, és lassan ebből egy ölelés kerekedett ki. Nem tiltakoztam. Nem tudom, meddig voltunk ebben a helyzetben, engem valamiféle "apai érzés" hatott át. Édesapám korán halt meg, arra emlékszem, ő is így ölelt. És most elmerültem a múlt és jelen csodálatos " melegség" érzésébe...
Fél év múlva temettük a matematika-fizika szakos tanárunkat. Az igazgatónk mondta a beszédet. Egy mondatára nagyon jól emlékszem: "Szigorú ember volt, de nagy szíve volt, igazán tudott szeretni". És akkor a tekintetek mintha felém irányultak volna.
A férjem olyan férfi, mint a legtöbb férj, mondhatom, kiegyensúlyozott házasságban élek. De mikor Ő, a kolléga, meghalt,éreztem, hogy egy hozzámtartozót veszítettem el. Azóta gyakrabban érzem magam egyedül. Senki nem törődik úgy velem, azzal, hogy mit veszek fel, milyen a hangulatom, mi a bánatom... Nagy ŰR van a helyén.
Hiányzik...