Longfellow báró volt az igazi skót nemes, családja pedig az igazi skót nemesi család mintaképe. Gazdagok voltak, konzervatívak, büszkék, ahogy az ember el is várja az ilyen kékvérűektől. Vadászatokat és bálokat rendeztek, összejártak a környék más főúri famíliáival és mindenütt egy szem fiukkal, Alfreddal hencegtek. Ám a bálványozott fiúcska éppen csak betöltötte életének tizenegyedik évét, mikor édesanyja, a báróné súlyosan megbetegedett és rövid szenvedés után elhunyt. A báró őszintén meggyászolta szeretett feleségét, de két év múlva újra megházasodott, s új asszonya nemsokára egy kisleánnyal ajándékozta meg, aki a keresztségben az Eleanor nevet kapta.
Telt - múlt az idő, a gyerekek lassan felnőttek, de mintha nem is testvérek lettek volna. Alfred nagyképű, udvariatlan és kegyetlen lett, Eleanor viszont gyönyörű szép és tiszta szívű hajadonná serdült. A lány tizenhat, a fiú huszonhét éves volt, mikor a szomszédos nemesi család sarja megkérte Eleanor kezét. Alfredban dúlt a féltékenység; már eddig is utálta a húgát, mert azt mindenki jobban szerette nála, ő is tudta, hogy nem ok nélkül, de ez csak tovább szította gyűlöletét.
Az viszont, hogy Eleanort eljegyezték, újabb, még az eddigieknél is bűnösebb érzéseket ébresztett benne. Már nem csak a buta csitrit, a kínozni való játék babát látta a testvérében. Magának is félt bevallani: rájött, milyen bájos is a húga. Napról napra szebbnek találta valljuk be, vágyat kezdett érezni Eleanor után. Nem testi vágyat, de égő, csillapíthatatlan szerelmet, ami annál furcsább volt neki, mivel soha senkit nem szeretett életében. Nem tudta, mi ez az új érzés, nem tudott vele mit kezdeni. Próbálta elfojtani, tivornyázott, párbajra hívta ki a hozzáillő rangú fiatalurakat, más asszonyokat ölelt, de nem tudta elfeledni a testvérét. Fogalma sem volt róla, hogyan kellene szeretnie a lányt, s a tehetetlensége csak annál jobban kínozta. Míg egy nap már nem bírta tovább, behívatta a szobájába Eleanort és elmondta neki, hogyan érez:
- Szeretlek, Eleanor, szívem minden rezdülésével, és nem nyugszom meg addig, míg az enyém nem leszel!
Szegény Eleanor megrémült attól, amit a bátyja mondott. Elfutott, bezárkózott a szobájába és imádkozott Istenhez, hogy ne taszítsa őt testvére bűnös vágyainak útjába. Rettegett Alfredtól, de rettegett attól is, hogy a szüleinek szóljon, hiszen olyan szégyenteljes volt, ami történt.
Alfred szívében pedig fellángolt a gyűlölet. Fájt neki, hogy a húga visszautasította, mikor életében először mutatta ki őszintén az érzelmeit. Úgy döntött, nem kegyelmez a lánynak. Megszerzi magának mindenáron! Pokollá tette Eleanor életét. Követte mindenhová, elállta az útját a folyosókon és kéjesen suttogta a fülébe:
- Szeretlek, Eleanor és egyszer te is szeretni fogsz engem!
A leány úgy érezte, megőrül; már alig lépett ki a szobájából, összerezzent, ha szóltak hozzá, sápadt lett és lesoványodott, de bármennyit is szenvedett, nem szólt senkinek szégyenében. Alfredon pedig egyre jobban erőt vett természetellenes kívánsága, míg végül úgy érezte, tennie kell valamit.
Egy éjjel Eleanor az ágyára borulva imádkozott, hogy távozzék el tőle a kísértő, s a zokogásig belelovalta magát a könyörgésbe, így nem hallotta, hogy nyílt az ajtó és valaki belépett rajta. Csak akkor kapta fel a fejét, mikor egy kéz érintette meg puhán a nyakát. Ijedten fordult meg, és Alfredot látta maga előtt. A férfi megragadta a vállát és talpra állította.
- Mondtam már, hogy kellesz nekem, de te válaszra sem méltatsz! - mondta, miközben egyre közelebb húzta magához a lányt. Eleanor rögtön tudta, mit akar; megpróbálta ellökni magától, de hiába küzdött.
- Ne tiltakozz! - suttogta Alfred. - Te nő vagy, én pedig férfi és még csak nem is vagyunk édestestvérek. Ez a világ rendje.

Beszéd közben egyre szorosabban ölelte át a húgát, végül már mindkét karjával a mellére szorította, és mohón csókolgatni kezdte.
- Nem, nem! - sikoltotta Eleanor, végső kétségbeesésében sikerült kirántania magát Alfred öleléséből és az ablakhoz futott. A bátyja követte.
- Gyere vissza, amíg szépen kérlek! - fenyegette és utána nyúlt, de Eleanor egy ugrással az ablakpárkányon termett
- Ne merészeld! - ordított fel a férfi. - Idejössz, de azonnal!
- Soha. - suttogta Eleanor. Az arcán már nyoma sem volt a félelemnek. Szemeit le nem vette Alfredról, még akkor sem, mikor nyugodtan hátradőlt. Egyetlen sikoly nélkül zuhant ki, s csak egy halk, hátborzongató reccsenés utalt földetérésére. Alfred kihajolt az ablakon és lenézett: a kastély alatti sziklákon ott feküdt Eleanor Longfellow összeroncsolódott, élettelen teste.
A gyász napjai következtek a családra. A környék összes nemese is osztozott szomorúságukban, különösen a lány vőlegényének famíliája. Alfred inkább bosszús volt, de szokás szerint senkivel sem osztotta meg érzéseit. A temetésen azonban nem kísérte le húga koporsóját a kriptaboltba. Ezzel újabb tápot adott a pletykáknak, miszerint Eleanor halála nem véletlen baleset volt...
Néhány nappal a temetés után azonban nagy meglepetés érte. Mikor vacsorához ültek, mintha a húgát látta volna belépni az ebédlőbe. Felugrott és rá akart kiáltani, de a jelenés csak ránézett és kifordult az ajtón. Másnap a folyosón találkozott vele, harmadnap mintha az istállóban látta volna kedves lova mellett, mintha Eleanor még ott élne köztük. De ahányszor a jelenésre nézett, az szinte azonnal a semmibe foszlott. Alfred nem esett kétségbe: erős jellemnek tartotta magát és nem hitt a kísértetekben.
De ahogy telt az idő, a látomás az ő lelkierejét is kezdte megtörni, főleg, hogy a személyzet a folyosókat járó fehér úrnőről és mindenféle éjszakai sikolyokról kezdett suttogni. Alfred megtiltotta, hogy bárki a jelenlétében kiejtse Eleanor nevét és mindent eltüntetett a közeléből, ami rá emlékeztette, de a szóbeszéd nem csitult, sőt ha lehet, az eddigieknél is vadabb híresztelések kaptak szárnyra.
A sápadt jelenés pedig rendületlenül kísérte Alfredot, de mintha menekült is volna előle. Míg végül a férfi már nem bírta tovább és egy éjszakán rákiáltott:
- Tűnj innen!
Az megfordult, merőn Alfredre nézett és megszólalt, oly halkan formálódott ajkán a szó, mint a lombok susogása.
- Soha.
Alfredet kilelte a hideg. Az az alig hallható rebegés beleégette agyába a szót: soha. Tudta, hogy többé nem lesz nyugovása, mégis menekült üldözői, a lelkiismerete és a meggyalázott testvér alakja elől. Naphosszat ját fel – alá a kastélyban, vitatkozva egy alakkal, akit csak ő látott, de mindenre, amit mondott, az volt a válasz: soha. Végül már ordított, hívta a látomást, vagy éppen futott előle végig a termeken, folyosókon, vakon nekiszaladva az elébe kerülő tárgyaknak. Nem lehetett tagadni: megőrült.
A báró a picébe láncoltatta fiát. Nem bántották, de nem is engedték szabadon; ott halt meg életének harmincnegyedik évében, utolsó szavaival kérve kegyelmet attól a fehér leánytól. Hogy kapott e?

A turistacsoport vezetője becsukta maga mögött a Longfellow - kastély ebédlőjének ajtaját. A csoport most kinn állt a folyosón és hangos lelkendezéssel csodálta a kastély régi urait megörökítő festményeket.
- Kérem, ne fényképezzenek! - figyelmeztette őket az idegenvezető. Az emberek elhallgattak, és kíváncsian lesték a szavait. Végigment közöttük és megállt a folyosó közepén, hogy elmesélje az utolsó báró gyermekeinek tragikus történetét. Lehajtotta a fejét és fülelt egy kicsit, mielőtt belekezdett volna. Hozzászokott már a kastély zajaihoz, a távoli zsibongáson túl is ki tudta venni azt az őrült ordítást, ami úgy tűnt, mintha a - most kínzómúzeumként funkcionáló - pincéből jött volna:
- Gyere ide, hófehér húgom, úgy szeretlek, hadd csókoljalak! S aztán bocsáss meg nekem, mert nagy bűnös vagyok, csak te válthatsz meg szenvedéseimtől!
S hallani vélte azt a csöndes, szomorú választ, amely mintha egy századok óta halott leány ajkáról lebbent volna el:
- Soha.
Alfred Longfellow nem kapott kegyelmet.