Lángoló füvekből
szürcsölöm magamba a nyomorúságot
megbocsátatlan kínzom torkomat
kaparják a könnyek takaróját
nap nap után arcomba fújják
csillagködök füstjét
a léttelenség kipufogógázát
belülről marnak az elfojtott dühök
telítetlen szénhidrogének
bénult mitokondriumok
...mikor lesz már vége...
...a végtelennek...