Ács Gyulát minden lakó gyűlölte a lépcsőházban. Az alatt a harmincegynehány esztendő alatt amióta beköltöztünk a tízemeletes bérházba nem volt olyan hét, hogy valakinek, vagy az egész közösségnek borsot ne tört volna az orra alá. Középmagas, robosztus termetű, bikaerős férfiként elsősorban a családján trenírozott

Egyszem, csinoska kislányát vasszigorral és pofonokkal nevelte. Feleségét számtalanszor kékre-zöldre verte, ha az ital elvette az eszét. „felment a pumpa” mondogatta másnap, mikor monoklival láttuk feleségét. Az asszony tűrt. Eltűrte, hogy lassan kiverte minden fogát, többször eltörte a bordáit, amikor a földön fetrengő asszonyra rátaposott.

Aztán mikor már a lányuk fiatalon egy rossz házasságba menekült, már csak a nején tudott trenírozni. Mire lerokkantosították, már hétrét görnyedve járt a két gerincműtéttől. Gyulát is elérte a végzete: ötvennyolc évesen mindkét térdében protézist ültettek. Pár hónap múlva úgy járt a protézisekkel mintha mi sem történt volna. Mire elérte a hatvanöt évet már régen felhagyva asszonya dorgálásával, áttért a lakók bosszantására.

Minden egyes lakógyűlésen ellentmondott a közösségnek. Első emeleti lakásának erkélyéről a padokon békésen üldögélő lakóknak kiabált le és romlott gyümölcsökkel, krumlival, mindenféle házi hulladékkal dobálta őket, mivel azok már nem álltak vele szóba. És, most ez az ember a vállamra borulva sír. Meghalt a 87 éves édesanyja, akit pár hónapja bedugtak egy Szociális Otthonba.

Milyen örömmel, arcán széles vigyorral közölte pár hónapja, hogy megszabadultak a Mutertól. És most sír, rázkódik a zokogástól. Az én vállamon sír, zokog, akivel ezerszer összeveszett, gyalázott és bosszantott. Én gondoztam a kis virágoskertet a házunk előtt. A gyönyörűséges virágok közé naponta dobálta ki az üres, sörös és borosüvegeket, letörve néhányat. Dobálta a befőttesüvegben félretett megromlott ételmaradékot, rossz cipőket… és kajánul leste amint bosszankodva, szedegetem össze a pusztító hulladékbombákat.

Mikor már kiélvezte bosszankodásomat, felfelé mutogatott kajánul, hogy onnan dobálja valaki. Tudtuk, jól, hogy ő dobálja, de tehetetlenek voltunk vele szemben. Képes volt éjjel, sötétben lemenni a ház elé és kettétörni a kis csemetefákat. Nem egyszerre, hanem módszeresen, hetente egyet-egyet. Amikor meglátta az egyik, hajnali kutyasétáltató és rászólt, letagatta, hogy ő nem… de mi tudtuk, hogy ő volt.

Iszonyú, tehetlen gyűlölet szállt felé. Ő pedig ezt elégtétellel nyugtázta. Akkor volt boldog, ha bosszankodni látott bennünket. Aztán amikor két hétig felújítás alatt volt a WC és fürdőszoba náluk, az ürülékét nylon zacskóba zárva bedobálta a kertbe. Reggelente gonosz vigyorral kiabált le, hogy „na van csomag?” Ettől kiborultunk, de nem tudtuk rábizonyítani. A gyűlölet energia nála életenergiává alakult, mintha energia vámpír lenne.

És most úgy sir az általa megvetett, lenézett, gyűlölt lakótárs vállán, mint egy taknyos gyerek. Rádöbbent, hogy örökre elveszítette az édesanyját.
–Meg tudtok nekem bocsátani? –nézett rám könybelábbadt szemekkel. –ha nem bocsátotok meg, kiugrok az ablakon… gyűlöletben nem lehet élni! –suttogta elhaló hangon. Én átöleltem és részvétemet nyilvánitva, megigértem neki, hogy soha többet nem fogom gyűlölni. Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki a melléből és remegő kézzel ölelt vissza.
–Másnap reggel együtt ásta velem az őszi kertet. A kert rendbetétele után beültünk a szemközti kiskocsmába egy nagyfröccsre. Tervezgettük, hogy jövő tavasszal milyen virágokat ültetünk ki. Megígérte, soha többé se kezet, se egy bántó, rossz szót sem emel senkire. Megbékült a világgal, önmagával és velem együtt elsiratta az édesanyját.