Evilágon létezem, járom utamat,
Utcában sétálok melettem csak falak,
Minden olyan silány és szürke,
Szürke már itt körbe minden.

Fekete-fehér lett itt a világom,
Csendes, homályos mint egy álom,
Feketében jár az égi tenger,
Sötétben folyík csendben.

Nincsenek a játékos színek,
Kifakult a földön minden,
Nem pompáznak már a virágok,
Szemfödőben látod a világot.

Szürke lett a zöld szemem,
Fekete lett zord szívem,
Szürke lett romlott testem,
Feketén fest már a vérem.

Fejemet az ég felé fordítom,
Mit kutatok rajta nem tudom,
Nézem és aztán rádöbbenek,
Sötét szemem néz vissza le.

Engem fürkész zord tekintettel
Mit akarsz tőlem, HAGYJ ENGEM!
El akarz vinni, nem hagyom!
Az életem kell? Nem adom!!

Sarokban sírok mint a gyerek,
Könnyeket cseppet sem ejtek,
Hogyan sírhat így a szemem?
Nem az sír, csak a lelkem.

Félek mindentől mi körbevesz,
Mind belőlem egyet elvesz,
Mindíg vesztek egyet magamból,
Egyszer talán végleg elfogyok.

Sötétben színeket látok,
Mi ez, egy újabb átok?
Kezét nyújtja, megfogom?
De messze van, csak most látom.

Fekete tenger választ minket el,
Túlpartján a színt köd fakítja el,
Égre nézek és csak ordítok,
Kezemet már ökölbe szorítom.

Vízbe vetem magam, Én átúszom!!
Partra dobnak a sötét hullámok...
Fájdalmamban csak felnyögök,
Visszanézek és csak röhögök!

Nekivetem magam újra és csak újra,
Csinálom míg testem fel nem adja,
Küzdök míg bennem fekete vér fortyog,
Boldog leszek én, ha mégsem, Meghalok..