Lassan őszbe fordultak a nyári napok,
A csoda, ami akkor történt alább hagyott.
Most csak forgolódok az ágyban, s alig alszok.

Ezernyi emlékkép fűződik ezernyi helyhez,
a szerelem nem hagyott alább, nekem Te kellesz!
Reménytelen, tudom. Vége és újra sosem lesz.

Néha még ma is ott ülsz a piros puffon.
Látlak, érinteni próbállak, de ó, darabokra hullok
Szinte látlak. Emlék csupán. Nem vagy ott.

Utolsó napsütéses délután, késő november
Kimegyek arra a hegyre. Érintetlen táj, nem jár itt ember.
A fűbe leheveredek, s Te mellettem fekszel.

Mint mikor őszbe fordult a nyár, nem is oly rég,
s ott fedeztük föl egymás testét.
Földereng előttem csillogó szép szemed, az a tengerkék!

Hiányzol. Ha akarnád én a világ végére is érted mennék.
Része vagy az életemnek, bár nem úgy mint rég.
Nem látlak többé soha, már csak emlékeimben élsz.