Írta
Anthony Burgess regénye nyomán Stanley Kubrick
Rendezte
Stanley Kubrick
Kép
John Alcott.
Zene
Wendy Carlos, Rachel Elkind.
Vágó
Bill Butler
Szereplők:
Malcolm McDowell (Alexander 'Alex' de Large), Patrick Magee (Mr. Alexander), Michael Bates (Chief guard), Warren Clarke (Dim)
Időtartam:
103 perc


Kubrick talán leghíresebb filmje az 1962-ben megjelent Clockwork Orange című regény adaptációja. A könyv írója Anthony Burgess, félnyomorék nyelvészprofesszor - testi defektusát a világháború alatt szerezte, amikor egy csapat részeg katona megerőszakolta a feleségét, őt magát pedig félholttá, nyomorékká vert. Az irodalmi anyagának ihletője e szerencsétlen pont életében, Kubrick pedig e köré építi remekművét, ami szinte egyedüli lábakon áll a filmek között. Mert ha az Elfújta a szél című, teljesen más témájú alkotást, valamint még néhány más klasszikust most figyelmen kívül hagyok, ez számomra az irodalmi nyersanyaggal legegyenrangúbb feldolgozás a filmtörténetben.

A film két korszak meredek határán készült, melyek közül a hatvanas évek utópisztikus illúziója erősen leesni készül.
A „Vízöntő kora” nem a „make love, not war” szelíd jelszavával köszöntött be, hanem a beatnikek és hippik enyhe drogoktól mámoros szeretet-hitvallása intoleráns, álmaoista krakélerségbe fordult át, hogy az 1968-as diáklázadásokban érje el tetőfokát. Aztán ez a lárma is elcsitult, Wilhelm Reich és Herbert Marcuse hosszú hajú, „toprongyos” tanítványai megnyiratkoztak, öltönyt húztak és elkezdtek hivatalba járni.
A hetvenes évek uralkodó mozgalma az ellenkultúra, melynek vezető művészeti irányzata az erőszakosnak mondott pop art, s az új korszak teoretikusai a jóléti társadalom szabadidő-filozófiáját teszik vizsgálódásuk tárgyává. A Max Weber által elemzett, munkacentrikus protestáns etika csúfos vereséget szenved az ösztönök szabad kiélését valló, örömelvű, a szórakozás nyújtotta élvezeteket életcélnak tekintő (erre nagyipari eszközökkel manipulált) fiatal átlag-amerikaiak tömeg (-) személyiségén, a „mechanikus narancsokon”.
Nem szabad elfelejtenünk az induló évtized prototípusát sem, a brutális gyilkos Manson-bandát, aki nemcsak a filmre, hanem a modern kor antikrisztust játszó metal fenegyerekeire is nagy hatást gyakorolt. A Manson nevet magára is biggyesztő Brian Warner (aki nevének második tagja érdekes módon egy sexszimbólumtól átvett = erőszak és szex, a két védjegy) megbotránkoztatásaival ki akarja taposni a cenzúra határait. Magamutogatás a kenyere, így a konzervatívok és a keresztény csoportok ismétlődő támadásait arra használja fel, hogy folyamatosan reflektorfényben legyen. De ez most van (XXI. Sz.), Alex pedig három évtizeddel ezelőtt botránkoztatott… Ez csak egy példa a film kortalanságának igazolására.
A Mechanikus narancs tehát máig érvényben lévő, csúfondáros búcsú a jámborság illúziójától; keserű szatíra egy olyan hipokrita társadalomról, mely az erőszakosakat integrálja, a szelídeket lapossá tapossa.
Volt, ahol a filmet indexre tették, máshol egész jeleneteket vágtak ki belőle, egyes vélemények szerint pedig a világ akkor járt volna a legjobban, ha a Mechanikus narancs el sem készül. Részben jogos, mert – ahogy Balázs Béla is ecsetelte (a kilencszázas évek elején!) A látható emberben – a film századunk népművészete. Vagyis a nép képzelőerejét és érzésvilágát a film termékenyíti meg, formálja át, így kihat esetleg a fiatalkori bűnözés alakulására is. Másrészről azonban Kubrick kifejezésre juttatja azt a tényt, hogy az ember nem más, mint egy köteg kondicionált reflex…
Egyesek antifasiszta, mások antikommunista szatírát láttak benne.
Ennek ellenére a Les Nouvelles littéraires nevű előkelő francia irodalmi folyóirat (40 jelentős személyiség véleménye alapján) a 70-es évek tíz legjelentősebb filmje közé sorolta, és hét országban kasszasiker lett.

A film tartalmát ecsetelve lehet talán legjobban levezetni a levezethetőt (ha a szó legszorosabb értelmét nézném, vagyis magát az élmény levezetését, akkor az egy ideig nem kerülne asztalomra a siker gyümölcse!):
A cselekmény három, nagyjából egyenlő időtartamú részre oszlik, mintha a zenei klasszicizmus (mondjuk éppen Beethoven) szonátatételének formai szabályait követné.
Az első rész a vad, bűntudatmentes, romboló ösztönöket mutatja be.
Kicsi Alex és (kezdetben még) orron keresztül húzott drugjai kavarnak a nagy angol utópia romjain, a fogyasztói – ipari - posztkapitalista társadalom időn kívül helyezett kulisszái között. Minden élvezhetőt napirendre tűznek, vedelik a kábszeres tejcsit a Karóva tejbárban, ska - punk egyenruhában nyomulnak vasalt bakanccsal, műszempillával, ma is menőnek számító kiegészítőkkel (például a csuklórészére applikált kibuggyanó szemgolyóval ;-).
A cselekmény Angliában játszódik, ahol Alex DeLarge és három hasonszőrű cimborája, Bim, Pete és Georgie, a lakótelepi csellengő fiatalok „szokásos” életét éli.
A négy felhangolt ámokfutó félholtra ütlegel egy részeg csavargót, megütközik egy rivális banda tagjaival, akik az elhagyott mulató színpadán egy „gyévocská”-t készülnek megerőszakolni, majd csellel behatol a szélsőbaloldali nézeteket valló író, Mr. Alexander villájába. Itt jön képbe igazán Burgess, hiszen a férfit nyomorékká verik, feleségét megerőszakolják. Másnap Alex – hivatásos pártfogója, Deltoid úr látogatása után – két lánnyal ismerkedik meg egy drugstore-ban. Rövid szexuális szórakozásra hazaviszi őket. (Ezt a jelenetet is zseniálisan felgyorsítják a téma még pergőbbé tétele céljából, annyira, hogy a nézők női tagjai kicsi Alexben vélik felfedezni a „szexistent”.)
A tejbárban tett újabb látogatás után elagyabugyálja cimboráit, akik ki szeretnének libbenteni vezéri posztjából, de csak finomkodó szavakkal képesek előrukkolni. Majd Alex a folyóparton megmutatja nekik, hogy ki az úr a fehérruhásoknál. A banda ezután újabb portyára indul. Alex belopódzik a pop-art műveket gyűjtő macskás nő házába. A nő, aki időközben értesítette a rendőrséget, rátámad Alexre, a fiú azonban az egyik fallikus műtárggyal halálra sújtja. Most jön a második felvonás, ami előtt érdemesnek tartom még megemlíteni cyberpunk-unk szobájában lévő „műtárgyait” is, melyek szemlélésekor keverednek bennünk a neo - avangard, a futurista érzések és Ludwig Van dramatikus hangzása. Ez Alex számára a szimbolikus ösztönkiélés kiváltó motívuma: ez a zene az ő képzeletében hol erotikus, hol agresszív képekkel társul, s mintha szobájában a négy táncoló popkrisztus is Beethoven muzsikájára ropná.
A második, középső rész helyszíne a börtön, illetve a Ludovico-klinika (erős áthallással a Ludwig és a Ludovico nevek között), témája pedig a „szociális moduláció”: Alex énjének áthangolása, zenei nyelven szólva ez a szonátatétel középrésze, amelyben a legtöbb hangnemi változás szokott bekövetkezni. Talán ez a leghosszabb jelenet a filmben, és bizonyára nem a legérdekesebb, viszont szükség van rá a folytatást tekintve is.
Alexet elkapja a rendőrség. 14 évi börtönre ítélik. A börtönben töltött első percek rutinszerűsége meglehetősen hitelesen van ábrázolva.
A fogságban olvas, művelődik, hosszú beszélgetéseket folytat a káplánnal a jóságról, amely – a pap szerint – „döntés kérdése”. Kedvence a Nagy Könyv (Biblia), melynek történeteibe sajátosan képzeli bele magát. Olyan ez számára, mint a privát kisfilmje, melyben ő személyesen ostorozza Krisztust, és bújik ágyba a hadvezérek helyett a szőlőt szemezgető kurtizánokkal. Kétévi fogság után pedig önként jelentkezik arra a különleges kezelésre, melyet a kormány szolgálatában álló orvosok dolgoztak ki a bűnözés és az erőszak visszaszorítására. A kezelés kissé brutálissá sikeredik hősünk felfeszített szemében. Eredményeképpen megundorodik az erőszaktól, s – mellékesen – kedvenc passziójától, „Ludwig van” IX. Szimfóniájának zenéjétől is. Anthony Burgess – és Stanley Kubrick – hőse az orvosi kezelés hatására anti-gólemmé válik, jótét bábbá (míg ebből is ki nem gyógyítják) Az agymosás után szabadlábra helyezik.
A harmadik egységben fordított előjellel és fordított sorrendben térnek vissza Alex első jelenetben elkövetett tettei. Visszakapja mindenkitől azt, amit ő adott.
Hazamegy, de szülei a szobáját már rég kiadták, és fiúkat is lecserélték egy jobbra, egy amolyan defektesre. A folyóparton búslakodik, amikor az öreg csavargó felismeri, és társaival együtt rátámad. Találkozik volt drúgjaival, akik most rendőr formátumban leckéztetik meg vízzel (ahogyan azt ő is tette velük), és a „tetőpont” a névrokonnal, Mr. Alexanderrel történő összecsörrenése. Az író részvétet érez a kormány „aljas mesterkedéseinek” újabb áldozata láttán. De csupán addig, míg meg nem hallja a fürdőszobából kicsengő „Singing in the rain”-t, amit Alex minden büntette alatt élvezettel énekelt. Igen, ezt most nem kellett volna. Az író sátáni bosszút forral: zenével gyötri Alexet, s éppen „Ludwig van” IX. szimfóniájának hangjaival. Alex ennek hatására kiugrik a padlásszoba ablakán. A kép elsötétül. Alex kórházban tér magához, ahol sebeiből és jámborságából egyaránt kigyógyítják. Semmi akadálya, hogy segítsen a miniszternek kormánya (akik kísérleteztek rajta) megrendült népszerűségét helyreállítani. A zenét is újra tudja élvezni: tökéletesen meggyógyult = Happy End (?).

Agressziója miatti pokolra-szállásában Alex amolyan mai pop-, vagy saját szemmel nézve, metalkrisztussá válik, aki magára veszi a világ bűneit. Hiába nyilatkozta a rendező, hogy „Alex lényünk természetes, vad, bűntudatmentes oldalát testesíti meg”.
Sem önmagát, sem a közönséget nem akarja becsapni, tisztában van határtalan gonoszságával és romlottságával. Ő a gonosz megtestesülése, és ezt teljes nyíltsággal fogadja el. Ugyanakkor vannak pozitív tulajdonságai, hiszen őszinte, van humora, intelligenciája és életereje.

A film technikai oldalához érve; Kubrick, aki e filmjében azt ábrázolja, hogyan torzulnak el az ösztönök és az érzelmek egy torz társadalomtól, esztétikai alapelvvé emeli a torzítást mint a hitelesség fő eszközét. Eltorzítja a képet: a jelenetek nagy részét rövid gyújtótávolságú, nagy látószögű objektívvel veszi fel, amitől a testek-arcok-tárgyak alkotóelemei szokatlan, irreális arányokba rendeződnek. Gyakran alkalmaz alsó vagy felső gépállást, kibillentve a nézőt kényelmes egyensúlyi helyzetéből. Eltorzítja a fényt: a sűrűn alkalmazott oldalvilágítás természetellenesen meghosszabbítja az árnyékokat. Eltorzítja a színeket (például a Korova tejbár pszichedelikus víziójában), de eltorzítja a hangélményt is (például amikor a Beethoven-szimfónia részlete Moog-szintetizátoron szólal meg). Végül pedig eltorzítja a nyelvet is (Alex „drug”-jai furcsa, angol–orosz keveréknyelvet”, „newspeak”-et beszélnek.
Az irreális, de hiteles atmoszféra megteremtésének másik eszköze Kubricknál a jelenetek színpadszerű beállítása, a mozgások pantomimmé-tánccá stilizálása (ilyen a legtöbb verekedés, de ilyen az álomszerű zárójelenet, amikor Alex az elegáns nézőközönség szemeláttára szeretkezik). Alex fantáziaképei általában Hollywood-paródiák.
A nagy orrú (hangsúlyozottan fallikus) maszkok a mesterkéltséget, a gúnyt, valamint a rendező azon felfogását szemléltetik kiválóan, hogy a belső maszk fokról fokra (vagy éppen nagy hirtelen) felszínre tör a személyiségben. Más motívumok (Alex kígyója az obszcén női poszteren, a macskás nő lakásának egyes berendezési tárgyai, például a pénisz-szobor) is hangsúlyozottan díszletszerűek, a szex és az erőszak, Erósz és Thanatosz mély belső összefüggését jelképezik (nem véletlen, hogy Alex épp egy fallosszal gyilkol).
A „Mechanikus narancs” elő sem fordul a filmben, de a narancs mint konfiguráció mégis nagy mértékben befolyásolja a filmet (úgy is, mint metafora: úgy is, mint szerkesztési elv).
Számos, kerekdedséget, gömbölyűséget idéző motívumot mutat be a filmben: ilyen a cimborák kalapja, ilyenek a biliárdgolyók, ilyen a börtönudvaron felfestett fehér kör, mely a rabok sétájának előírt útvonalát jelzi, de „narancs-jellegűek” a meztelen női mellek is. A cselekmény kompozíciója is kört ír le, hiszen – mint említettem – a harmadik rész motívumai az első rész motívumait ismétlik meg fordított sorrendben.

Érdemes még megemlíteni Walter Carlos hangszerelte lenyűgöző zenei betéteket is, valamint azt, hogy a filmben egyáltalán nincs utószinkron.

A film ma is érvényes tanulsága, hogy egy manipulatív társadalom viszonyai között menthetetlenül elveszett ember az, aki gáttalanul ki akarja élni ösztöneit, de az is, aki ezen ösztönöket elnyomja magában. Az egyén (mivel csupán reflexekkel teletűzdelt ember) tehát mindenképpen veszít: e vesztesek népesítik be Stanley Kubrick egész filmes életművét. A jó és a rossz krisztusok egyaránt a passió élményét kapják: erről szól a Mechanikus narancs groteszkül szörnyűséges példázata is.