Satnyuló levelek hamvadnak
Lángnélküli beteges sárgává,
És a besűrűsödő levegőben most
A földre ejti lombjának arcát.
Nincs szív,nincs pezsdülő vágy,
Csak az unalomig haldokló élet
Kínozza még,perzseli belső fénnyel
Szürkülő ereit,minden parányi ágát.

Nyárvégi víztelen heteken a nap
Kipréseli,meggyalulja összes atomját,
Nem marad benne se lélek,se töltés,
Kiveti magából a hold kacaját.
Értetlenül és sértetten áll ott tovább,
Mint egy gyökerébe vicsorgó szörnyeteg,
Elfelejti virágját,darazsát,és gyászt
Rezget a légbe minden,minden éjen át.

Szerelem nélkül lehetnénk mi is
Olyan csendben járó homályos formák,
Szív nélkül állnánk az útmenti porban,
Mint néma lelkek,érzelmileg kiégett fák.