Kirántá engem a földi világból, és másvilági vízióba helyezé egy angyal.
Isteni fényességben ragyogva, határtalan jóság és szépség terült el mennyei arcán. Emberi nyelv képtelen lenne elbeszélni azt, amit szemeim láttak rajta.
És méginkább képtelen lenne azt, amit utána mutatott nekem az a szárnyas égi lény. Tudatom alig bírta befogadni, amit hosszú utazásom alatt látnia kellett. Hangom is reszketeg volt, mikor kérdéseim intéztem utitársamnak.
- Mi az a teretlen pulzálás ott a messzi távolban, ami mennyei gyönyörűséget vált ki szívemben?
És az angyal könnyedén felelt:
- A paradicsom határa. Azon túl terül el, mit nem mutathatok meg neked.
- Miért nem?
- Mert ki oda belép, többet ki nem jöhet. - szállt a válasz angyalszárnyakon.
Tovább haladván láttam újabb csodákat, csak lélekkel tapasztalható látomásokat.
- És ezek mik lennének?
- Az isteni szférák legmagasabb fokai. Leírhatatlanok, igaz-e? De most megmutatom neked, mi az ami rátok, emberekre vár.
- Hát nem az, amit eddig mutattál?
Az angyal nem felelt, és én nem is firtattam tovább a kérdést, mert újabb képek bukkantak fel. Eme képek nézése közben már félénken tettem fel kérdéseimet:
- Mi az a végtelen, az a haragvó vörös, az a soha el nem múló ott?
És az angyal leveté álarcát, igazi ördögképét mutatva felém. Tébolyult szemeiben gonosz kárörömmel mondá a választ:
- A halál.