Csendben ültem a garázsban. A nyári nap fénye bevilágított a félig nyitott ajtón. Hegyének csúcsa épp a lábamig ért.
Gezemice a fal mellett állt, kis vézna testét magabiztosan támasztotta egy asztalnak. Onnan fürkészett kifejezéstelen arccal. Haja a homlokába hullott, ezáltal teljesen egy vásott kamasz benyomását keltette.
- Unalmas ez a mai délután. - panaszkodtam neki, de magamnak címeztem a mondatot.
- Miért a többi nem az ? - kérdezte karba tett kézzel.
- Már hogy lenne. Mindig történik valami érdekes ! - háborodtam fel Gezemice szavain.
- Igazán ? Biztos vagy benne ? - folytatta tovább ő.
- Te nem vagy normális. - válaszoltam teljes meggyőződéssel.
Gezemice halványoan elmosolyodott, tett egy kört a garázsban, majd hirtelen a falon termett, és felsétált a plafonra. Onnan csüngött vissza fejjel lefelé. Nem hittem a szememnek ! Gezemice vörös, nyúlós anyaggá változott, lecsöppent a földre, és csigává alakult.
A szemeim dörzsölgettem, de azokkal minden rendben volt. És napszúrást sem kaptam.
A csiga lassan csúszott a betonon, majd házát ledobva megnagyobbodott, és diaképpé változott. De most már újra Gezemicévé alakult. Csak éppen nem volt teste. Kivetített képként állt a beszűrődő fényben. Végül lángra lobbant és egy villanás után ismét az eredeti Gezemice állt velem szemben.
Alig találtam szavakat a látottak után.
- Mi volt ez ?
- Az élet. - felelte ő.
- Ez ? Dehát ez csak illúzió!
- Hát ez az.