Este van már, késő este. Az óra rég elütötte az éjfélt. Az eső halk kopogása hallatszik, ütemesen, megállás nélkül. A szél vészesen fúj össze-vissza, dobálva ágakat, leveleket.
A villámlás fénye mellett feltűnik, ahogy egy közeli bezárt ablak koszos, elmaszatolt üvegén át egy öt év körüli fekete hajú fiúcska bámul kifelé. Nem tesz semmit, még csak nem is pislog. Maga elé meredve néz ki az ismeretlen, vad világra, mely ugyanolyan veszélyekkel teli, mint az ő kis szürke szobája. Egész testében remeg. De nem mozdul, nem képes rá. A félelem a csontjáig hatol. Minden egyes dörgésnél úgy érzi, hogy ő is meghal a világgal együtt. Pedig talán nem is létezik igazán senki számára. Csak ül, teljesen egyedül, mint minden áldott nap. Lábát átkulcsolva szemlélődik csupán. Sápadt kicsi arcába belelóg hosszú, fekete haja. Sötét szemei tükrözik gyermeki lelkének minden apró rezdülését. Félelem, bánat, szomorúság, magány olvasható ki tekintetéből. A hosszú fekete szempillák meg-megrebbennek csupán, de szemhéja nem csukódik le, mereven bámul ki az ablakon, megpróbálva szembenézni félelmével, a villámlással.
Azt hiszi, ha erre képes, akkor mindenre. Egész testében remeg, de nem mozdul. Hová is mehetne? Szíve legmélyén nem vágyik másra, csak egy ölelésre. Arra, hogy valaki magához húzza, karjaiba vegye és megsimogassa. Egy kis szeretetre volna szüksége, melyet nem kapott meg, és nem is fog. Szinte kihalt már belőle minden érzés. A félelem az egyedüli, ami megmaradt, de azt éppen most próbálja leküzdeni. Nem tud szeretetet adni, mivel nem tanították meg rá. Nem adtak neki soha belőle. Szemei egy pillanatra könnybe lábadnak, de megmakacsolja magát, tudja jól, hogy nem szabad sírnia, hisz megígérte magának: sosem teszi többé. Az a gyengeség jele lenne és ő erős, nagyon erős.
A vihar lassan elcsendesedik. A villámlás megszűnik. Elmúlik minden, mely magával hozta eme vad világot, az esőt, a szelet, a mennydörgést. Nyugalom járja át a tájat. De a félelem sokszor nem ölt alakot, néha csak belül érezzük, ahogy lassan magával ragad minket, és mérhetetlenül elpusztítja lelkünket. A fiúcskával is ez történt.
Lefekszik az ágyába. Magához húzza rongyos, félszemű maciját. Nem érez már semmit, sem félelmet, sem haragot, sem szeretetet. A vihar ezt is magával vitte. Minden elmúlt vele együtt.