Ül a messzeségben. Lábait maga alá húzza, kezeivel átkulcsolja.
Testét halványkék buborék öleli körbe. A semmitmondó kékség közepén lebeg mozdulatlanul. Kezében plezúros plüssmacit szorongat. Búzakék szemei a távolba révednek. A körülötte ragyogó csillagok fényéből semmit nem észlel. A burok fogva tartja őt, mint egy törött szárnyú kis madárt a kalitka rácsai, melyből nincs kiút, nem tud elrepülni és önfeledten szárnyalni a végtelen tájakon. A kislány csendesen üldögél, mozdulatlanul, zárkájában távol mindentől és mindenkitől. Mások, akik látják, nem veszik észre a gyermeket körbevevő kék fénykört, mely úgy védi őt mindentől, mint az anyaméh a magzatot. A macin kívül senki sincsen mellette. A játék belebámul a messzeségbe, de kóccal kitömött feje semmit sem fog fel az őt körülvevő világból. A kislány ruhája, hosszú, fehér haja szőke, szemei világoskékek. "Olyan, mint egy kis angyal" - mondják mások, és rámosolyognak a gyermekre, majd továbbmennek a dolgukra. A belőle áradó fény átsejlik a kék gömbön, beragyogva az őt körülvevő világot. De a lányt fogva tartja a buborék, melynek belsejében a magány, a sötétség uralkodik. Arca komoly, szomorú, és a rajta lévő álarc eltakarja a világ elől valódi lényét, szellemét. Ül, mozdulatlanul, hangokat hall, a szenvedés hangjait. Nem sír, magához húzza még jobban a maciját és becsukja szemét.
Álomba ringatja magát, bízva, hogy egyszer majd jön valaki, valaki, aki felhasítja a kék buborékot és kiszabadítja őt a fogságból. Akkor megszűnne a burok, a kalitka, és az igazi világba kerülhetne, egy olyanba, ami szintén nem más, csupán illúzió.