Kellemes reggel van. Pakolom ki a friss kiflit meleg illatú műanyagládák sorából. Ősz kontyos asszony jön, és mustrálni kezdi a kifliket.
- Mikor kap friss árut ? - kérdezi.
- Most kaptam, friss mind. - feleltem én.
- Nem. Ez nem friss. - rázza a fejét, és menni készül. - Én csak a friss kiflit szeretem.
- Dehát nézze meg asszonyom ! Fogja meg, kóstolja meg, és meglátja, a legfrissebb péksütemény ez ! - mondom szinte kérlelve az asszonyságnak.
De ő csak a fejét rázza.
- Nem, ez ám nem friss. Köszönöm, de nem kérem ! - mondja és elmegy.
Megütközve nézem a kifliket. Megtapintom, megszagolom őket. Friss meleg illatuk kellemesen csiklandozza szaglószervemet.
Újabb vevő érkezik. Aktatáskával és fenyegető pillantással.
- Mikor kap friss kiflit ? - kérdezi.
- Most kaptam épp, nézze meg. A lehető legfrissebb.
De a vevő rá se pillant a kiflire. Tekintete egyre fenyegetőbb.
- Szóval nem tudja, mikor lesz friss áruja. A viszontlátásra ! - mondja, és eltávozik. Az ajtót nyikorogva vágja be a szél.
Múlik az idő. Fogynak a percek. De a kifli nem. Persze jön újabb vevő. Meleg mormotaszemeiből végtelen jóság tekint rám.
- Friss ez a kifli ? - kérdezi bizalmatlanul.
- Igen. Mai sütés. Mennyit adhatok ? - kérdezem bizalommal.
- Köszönöm, inkább nem. - feleli ő, és eltávozik.
A csend hosszúra nyúlva köröza helyiségben, és unalmában füleimet szurkálja egyre dühösebben.
Itt vagyok egy halom friss kiflivel, és nem tudok mit kezdeni vele.
Pedig igen jófajta kifli. De mit lehet tenni, ha a vevőnek nem az. Nem tehetek mást, odaadom az egészet a moslékos embernek, és új árut rendelek.
De mi lesz ha holnap se kell, és én éhes leszek ? Tömhetem magamba a kiflit nap mint nap, míg csak el nem fogy az utolsó ládával is.
És akkor mehetek én is aktatáskával, meleg mormotaszemekkel friss kifli-játékot játszani más üzletekbe.