Késő délután, munka után hazafelé tartottam. Hosszú volt a nap, sietősen húztam át a téren. Esőfelhőt fújt a város felé a szél, s felkapva minden szemetet máris tovaszállt. A csenevész fák is meghajoltak akarata előtt.
A tér közepén, egy pad támláján húsz év körüli srác ült. Mellette vezetett el utam, s ő megszólított:
- Ne siess annyira, Rezső. Folyton csak szaladsz.
Meglepődve torpantam meg. Soha nem láttam még a srácot.
-Hát te meg honnan ismersz? - fordultam felé. Ő titokzatosan mosolygott. Szőke hajtincsei rendezetlenül hulltak homlokába. Vidáman szólalt meg:
- Hogy honnan ismerlek? Nem is hinnéd, milyen közelről, és mennyire nagyon. Mondhatni egymásnak születtünk!
Ezen csak nevetni tudtam.
- Hát ez jó. Soha nem láttalak. Ki vagy te egyáltalán?
A srác abbahagyta a mosolygást, és komoly arccal válaszolt. Szemei áthatóan néztek rám.
- Én vagyok az adósságod. A munkahelyi problémád. A szerelmi perpatvarod. A közelgő behívód. A kocsi betört lámpája a garázsban. Én vagyok a selejed a gyárban. A fájó fogad a szádban. Megismersz már?
Én egyre döbbentebben hallgattam. Elhittem minden szavát, úgy mondta. Ösztönösen irtózni kezdtem tőle.
- Menj el srác, menj el, semmi szükségem rád! - szóltam rá idegesen.
Ő újra mosolyogni kezdett.
- Nekem viszont van rád. Nem megyek sehova.
Erre sarkon fordultam.
-Akkor megyek én!
És úgy is cselekedtem. A srác még utánam kiabált:
- Hiába futsz, itt mindig megtalálsz!
De én hátra se néztem, gyorsan folytattam hazafelé utamat.
Csak másnap jöttem rá, hiába volt a menekülés. Mert a téren nap mint nap át kell vágnom.
Elkerülhetetlenül...