Szomorúan üldögélt a parkbeli lócán. Barna levelek áztak a lába előtt lévő tócsában. Hűvös szél bujkált a nedvesszagú, csöpögő ágak között. Senki nem járt a közelben. Mintha minden móka és kacagás, emberek nyüzsgő csillongása csak a múltban létezett volna. Halványan sütött át a napsugár a lassan oszló felhők közül.
Surrogó zúgás keletkezett, és egyre erősödve közelített felé. Hirtelen valami légmozgás lebbentette meg ruháját, és már ott is állt előtte a fantom. Mosottzöld ócska dzsekiben, kapucnija mélyen a szemébe húzva. Nem is látszott ki arca a rávetülő árnyékból. Hangja ércesen zengett:
-Arcod mosolytalan, tán soha nem is ismerte ezt a fogalmat.
Ő érdeklődve nézett fel az előtte álló alakra, mely hová szólt ezen az élettelen, néma vidéken.
-Gondolataid azon rágódnak, mit keresek én itt, és miért érdekel hogy mi van veled. Sőt, egyáltalán ki ez a furcsa alak. - folytatta a fantom, kezeit mocskos zsebébe süllyesztve. Tökéletesen illett a kifakult, régi időkből örökül maradt tájba.
Ő csak üldögélt tovább a lócán, és nem tudta, mit feleljen a fantomnak. Talán öntse ki neki a szívét?
A fantom nem sürgette. Valószínűleg bőven ráért.
-Nincsenek már boldog percek, meghitt órák, se barátok! - szakadt ki aztán belőle a mondat, mint haldoklóból a mélyről jövő nehéz sóhaj.
A fantom most nem válaszolt, csak állt tovább némán, zsebre dugott kézzel.
-A csend tombol bensőmben, s kint e parkban is! - tette még hozzá, mintha elriaszthatná vele a hallgató némaságot.
A fantom mocorogni kezdett.
-Hát nincsenek a városban emberek? Elhagyta mindenki ezt a vidéki porfészket?
Ő ezen a naiv kérdésen csak szomorúan mosolygott. Ez fel is tűnt a fantomnak.
-Még a mosolyod is szomorú. De nem feleltél a kérdésemre.
Neki arcán maradt a mosoly, talán ottfelejtette, és megmozgatta tagjait a lócán.
-Sokan élnek ebben a városban. De élhetnének akármennyien. Énrám senkinek sincs szüksége. Bár tudnám miért!
A nap kisütött most már teljesen, csöpögött, csillogott a táj a mozdulatlan délután magányában.
-Ahol már két ember van, nem lehet egyedül a lélek. - mondta meggyőződéssel a fantom.
-Ahonnan te jöttél, talán úgy van. De itt más törvények alkotják a valóságot!
-Én innen jöttem. Ehhez a helyhez tartozom. A város gyermeke vagyok. - válaszolta a fantom, és ő el is hitte amit mondott, annyira beleillett ócska dzsekijével a lestrapált település monotómiájába. Bólogatva végigmérte, és értetlenül kérdezte meg:
-Hát akkor miért nem egyezik meg a véleményünk?
A fantom egy pár pillanatig hallgatott a zöld kapucni alatt, csak aztán szólalt meg:
-Tudod mit? Inkább most elmegyek, és szavak helyett hozok neked egy igazi választ.
Azzal sarkon fordult, és pár lépés után a surrogó nesz kíséretében eltűnt a felrepedezett aszfaltról. Ő csak tovább ült a lócán, mintha nem is történt volna meg az előbbi beszélgetés.
A mozi előtt vöröshajú boldogtalan lány álldogált, szemei a távolba révedtek. Lábával apró kavicsokat rugdosott. Odabent már javában ment a film, de a lány tovább ácsorgott kint, egyre reménytelenebbül.
A fantom szokásos módján tűnt elő hirtelen a semmiből, és megállt a lány mellett. Köhintett egyet hogy felfigyeljenek rá, és a lány fel is kapta bánatos fejét. Csodálkozva nézte a mellette álló kapucnis figurát. Az előbb még nem volt senki rajta kívül a mozi előtti téren.
-Unatkozol talán hogy itt álldogálsz, és rugdosod az aszfaltra szökött kavicsokat? Odabent jó film megy!
A lány bosszúsan nézett a távolba, valahová a fantom háta mögé.
-Bánom is én a filmet. Ha csak annyi lenne a bajom!
-Nocsak! - a fantom toporogni kezdett, mintha fázna. -Pedig én azt hittem, hogy egy ilyen szép lánynak nem kell egyedül ácsorognia a mozi előtt.
-Én is azt hittem. - panaszolta a lány. - De úgy látszik, hogy ebben az életben már nem lehet hinni semmiben.
-Pedig lehet, hidd el nekem.
-Nem hiszem én. Abban is hittem akire vártam, és lám, mégis cserbenhagyott. Úgy látszik nincs senki ebben a városban, aki komolyan venne engem. -Öntötte ki szívét a lány.
Közben odabentről kihallatszottak a jólismert filmzörejek. Ott bent javában zajlott az élet. Csak kint merült minden csendes melankóliába. Mintha mindenki bemenekült volna, hogy maga is részese lehessen a vásznon zajló életnek.
Csak a fantom kereste nyúzott dzsekijében odakint az életet. Most is jókedvűen válaszolt a lánynak:
-Pedig hidd el, van aki komolyan venne. Meg akarod ismerni?
A lány elgondolkozva bámult a fantomra, mint aki nem tudja, hogy hirtelen mit tegyen.
-Hááát, rendben van. Ma már többet nem veszíthetek.
-Így van. Csak nyerhetsz. - felelte a fantom, és elindult lefelé a lejtőn a park irányába. A lány lassan követte.
Ő még mindig a lócán ült, és szórakozottan figyelte, ahogy a nap mindent felszárított, csak a lába alatt maradt vizes a talaj. Két nedves lábnyom. Ha most elmenne és pár perc múlva valaki erre járna, láthatná, hogy valaki nemrég itt tartózkodott. De csak egy pár percig. Aztán semmi nyom nem maradna utána.
Zajt hallott és észrevette, ahogy a zöld fantom közeledett a járdán, valaki pedig követte. Érdeklődve állt fel, kíváncsi volt, ki lehet az. Megdobbant a szíve, mikor meglátta a lányt. Nem ismerte, de már messziről roppant szimpatikus volt neki.
Hamarosan odaértek hozzá, és a fantom két kezével rájuk mutatott:
-Tessék! Mutatkozzatok be, és vegyétek nagyon komolyan egymást. Ne legyetek egyedül ebben a kietlen városban. Hisz van még itt élet!
Ők mosolyogva nézték egymást, szinte megfeledkezve az egész külvilágról. Mikor mégis feltűnt nekik a nagy csendesség, felkapták fejüket és szétnéztek, de már nem láttak sehol senkit. Egy pillanatig csodálkoztak, hova lett a fura figura, de aztán újra összekapcsolódott pillantásuk.
Jól is tették, mert már messze járt, háztömböket maga után hagyva elsurrogott a kisvárosi fantom.