Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Hammerheart
Alkotások száma: 14
Regisztrált: 2006-11-22
Belépett: 2007-03-04
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (10)
-Versek (4)
Feltöltve: 2006-11-22 16:49:22
Megtekintve: 6337
Elhagyott világ
(A gothic-rock margójára)
Egy fekete kabátot fúj a szél.Ez a kabát rajtam van.Sötét madárijesztőként állok az út szélén,mint egy földbeszúrt árnyék a nap elé festve.Hajnalban indultam egy ismerős közegből,valahova bele az ismeretlen távolba.Nem láttam a jövőt,csak a fekete árnyék sötét napszemüvegén át.A foncsoron átszűrődő világ homályosabb volt,mint belső szemlélője.
Kusza lelkivilágom.
Egy dologban azonban biztos voltam.Ebben a barátságtalan világban is meg foglak találni.Szemem őrzi emléked,melyet nem látott még,de felismer minden alakodban.Már találkoztunk,és találkozni is fogunk.Más névvel,más arccal,de minden nőben téged kereslek.
A fekete árnyék megmozdult,és kimért léptekkel elindult a fehér,borult ég alatt.Lábnyomai elpárologtak,mintha soha nem is járt volna arra.Nem is érdekelt,hogy merre járok.Hajamat szemembe fújta a szél,bőrkabátom is meg-meglibbent lökéseitől.Kevés időt töltöttem egy helyen,mert nem volt szükségem otthonra.
Csak rád.
Előző alakodban fény voltál,szőkés hajad napmeleget lehelt belém.De csontjaid mélyén jég feszült,s rianása elszakította kettőnk szerelmét.Jég szikkadt bennem is,őskorok óta hallgatva,és kettőnk hideg párája már soknak bizonyult.
Tovább indultam hát,mert tudtam hogy van másik arcod is,valahol a világba rejtve.Talán egy benzinkútnál,vagy egy szupermarkett zsúfolt pénztáránál.
Vagy egyéb váratlan helyen.
A délután már egy külvárosban ért.Lepusztult épületek,rozzant bódék között tekeregtem cél nélkül.Egy autójavító műhelynél torpantam meg aztán,ami semmiben sem különbözött a környék sivárságától.
Belesve az ajtón egy középkorú,és egy fiatalabb férfit pillantottam meg.
Mindketten mocskos munkásruhában ácsorogtak a fal mellett.Jöttömre felnéztek,és leplezetlen gúnnyal vettek szemügyre.Fekete,fénylő varjúnak láttak,esetlen halálmadárnak,akit nem is lehet emberszámba venni.Csak valami érthetelen vegyületnek.Fülsértő károgásnak.
Barátságos hangsúllyal szólaltam meg:
-Jó napot kívánok!Nem tudják megmondani,hol van itt a környéken szálloda?
-És minek az neked?-kérdezték egyszerre.-A lépcsőházakkal már nem éred be?
Tökéletesen tisztában voltam azzal,minek is látnak ők engem.De azért tovább feszítettem a húrt.
-És autókölcsönzőt tudnak ajánlani?
Harsány kacaj volt a válasz,arcukon az emberi középszerűség tökéletes lenyomata díszlett,önnön fajuk nevetséges,szürke példányai voltak.Bármely külváros bármelyik garázsában megtalálhatnám őket,csak a személyi igazolványuk lenne más.
Mégis ők uralják ezt a világot.
Saját elvontságomba temetkezve folytattam utamat a város belseje felé.Már megszoktam hogy lenéznek hosszú hajam,fekete öltözetem miatt.Pedig soha nem jártam szakadtul.
Csak sötéten.
Azt mondták gyerek vagyok még,ám a felnőttkor ráncai már vésődni kezdtek arcomra.Felnőni soha nem lehet,csak meghalni.Minden felnőtt gondolat azt a végső pillanatot halasztja egyre tovább.Ezt tettem én is.
Jégcsontú barátnőm is gyereknek nézett,de nem gyerek vagyok,csak másképp fogom fel a világot.Lenézett,ez már világossá vált előttem,de nem vághattam vissza.Nem is akartam.Csak azt a szőke arcot emlékké varázsolni.
Ebből az emlékből kell majd újraépítenem téged,ha egyszer találkozunk.
És tényleg te leszel az.
Ahogy mentem a sötét járdákon,és a mozdulatlan,ledermedt lépcsőkön,
ismerős érzés kerített hatalmába.Tisztán éreztem azt a leírhatatlan hangulatot,ami odaátról áramlott belém,és furcsa gyönyörűséget varázsolt lelkembe.Ezt a szüntelenül bennem visszhangzó mágikus gitárhangok csak tovább fokozták.Ezekért a kivételes pillanatokért nem sajnáltam elvontságomat,és ügyetlen botladozásomat az emberek között,egy anyagias világban.
A néptelen utcán eszembe jutott,milyen is lenne a világ gépek,autók nélkül.
Hideg téli hajnalokon megannyi munkába igyekvő árny lepné el a várost.Számtalan komor,homályos buborék.Szinte kongott a nagy üres tér az elhagyatottságtól.Árvának éreztem magam ebben a szürke,dermedt atomokból felépített világban.Árvák voltunk mindannyian,de a többiek ezt nem tudták.Jól itthagytak minket ebben a magányos világban.Érezni szerettem volna a Gazda jelenlétét,de csak homályos sejtelmek bukkantak fel bennem.Egy furcsa érzés,leírhatatlan hangulat.Egy gondolat nélküli terep.Mintha valami távoli,sötét mezőn gitároznának. Misztikus hangzású dallamok erősítették utamat ama túlvilági állapotban.
Panaszos károgásként szálltam tovább a légben.
Az éj egy híd alatt ért.Pedig volt lakásom.A város szívében.Egyszerű,de tiszta vacok.Varjúfészek a zsúfolt galambdúcban.Ám most nem vágytam oda.
Szeszélyes romantikával kucorogtam a híd alatt.Rengeteg ismerős vett körül gondolataimban.Mind megannyi lélektárs,akik valahol életem során belémbotlottak.De a múltbarohanó idő magával ragadta őket.Ragadozó vonata összeszedte drága barátaimat.
Hideg szél támadt,s lúdbőrözni kezdtem az élettelen bőrkabát alatt.Éreztem saját melegemet,ahogy az erek szállítják forró véremet szerte az artériákban.
Mi ez a meleg bennem,s hová lesz ha egyszer kihűl szerencsétlen testem?
Lassan álom szállt heverő magányomra,álombirodalmában pillér voltam,a hidat tartottam többi társammal együtt.Talán hídnak is születni kell…
Másnap reggel kisé dühösen gondoltam éjszakai elvontságomra.Semmi értelmét nem láttam már az éjszakai csövezésnek.De az még a tegnapi énem volt,ma újabb,másik arcom született a világba.Ez az arc tovább indult a város zaja felé.Egy pillanatra feltámadt a vágy, hogy meglátogassam a lakásomat,de én otthonra vágytam.
Egy sarkon koszos kéregető állta az utamat.Ravasz szemeiben évmilliók tapasztalata égett.
-Fiatalember,igazán kisegíthetne egy pár forinttal!
Megveregettem lapos zsebeimet.
-Az egyik koldus segítse ki a másikat?
A kéregető elnevette magát,és hátbaveregetett.Foghíjas mosolya heves kacagásra késztetett,de sikerült elfojtani.Tovább indultam lapos zsebeimet tapogatva.Nem is annyira a pénzt hiányoltam belőle.Azt mindig lehet keresni.
Sokkal szivesebben éreztem volna bennük lelki békémet.
Amit soha nem fogok megkapni.Hisz ezért vagyok ember.Minden pillanatom a belső békéért küzd,különben leállnék,mint egy öntudatlan gép.
Ekkor pillantottalak meg az utca forgatagában.Ott álltál a járdányi emberfolyam közepén,és egy pillanatra összekapcsolódott pillantásunk.Majd újra.És megint.Modoros,sejtelmes mosoly húzódott arcomra,melyben ott volt a távolságtartás.
A te arcodon ugyanezt láttam.Fekete hajad alól egy belső sötét világ nézett rám,mely bennem is ott lélegzett.Egy közös túlvilágról származott ez a végtelen fekete folyam,és öntudatra kettőnk létezésén át ébredt.Szemeid zöldjében távoli óceánok ismeretlen közege tárult fel,és metszően belémkarcolt ez a gyönyörű világ.
Nem mentünk el,hanem közelebb léptünk egymáshoz.Tudtam,hogy megtaláltam újabb arcodat.Végre az igazi,fekete valódban.Gyönyörű volt ez a mélyszínekben elúszó rejtelmes érzés.Talán soha nem éreztem még ennyire a lelkemet behálózó,különös tájakra nyíló hangulatot.
Szavak hangzottak el,gondolatok cseréltek gazdát örök időkre szólóan.Már kéz a kézben vegyültünk el a színeket szétmázoló,arctalan tömegben.Két fekete tüske ágyazódott szívébe.De nem fájtunk,csak különállókként éltük mindennapjaink.
Ez a szerelem valahol előző életeink folyamán alakult ki,s csírája lassan bontakozott a túlvilág nyugvó időszakaiban is.Szemed sötétebben csillogott,mint a legmélyebb kút szűz bányavize,de láttam,én láttam milliárd csillag között is huncutul ragyogni.
Hús voltál,hús vagyok.
És talán valami más is,mely eddig magányban félt mindentől,talán még önmagától is.De most itt vagy.Komor lelkiállapotom recsegve megsemmisül,és átadja helyét valami végtelen nyugalomnak.
Vér voltál,véred vagyok.
Az ereimben száguldó megszámlálhatatlan életszolga a te üzenetedet szállítja minden sejtembe.De félek,ha elhal ez a test,lelkedet újra elveszíthetem.Nekem túl nagy a világegyetem.
Ég voltál,föld maradtam.
Ha az égre nézek,csak egy hatalmas kék angyalt látok,mely elterpeszkedik körbe a horizonton.Ez széppé,de nyomasztóvá is teszi a világot.Ezért inkább a te szemeidbe révedek.
Ez már nem is szerelem volt,hanem csillapíthatatlan szenvedély.A legősibb vágyak összegződtek bennünk.Szerelmünk átszőtte az egész létezést,belefonódott a sziklák repedésébe,a csillagok hideg fényébe, keresztül áramlott a túlsó oldal kapuin,halált játszott és életet mímelt, határtalan létezése a Mindenséggé tett minket is.
-Mit szeretsz bennem annyira?-kérdezted tőlem.
-Azt amit bármelyik férfi szeret a kedvesében.
-Csak ennyi?-ingattad a fejed meglepődve.
-És a mágiát.A varázslatot,ami úgy egybeköti a lelkünket,a távoli csillagok részévé tesz,titkukba beavat.Ha rád nézek,újra emlékszek a Bölcsőre, ahonnan valamikor elindultunk,a szemeidben felvillan a Szépség,mire már nem is emlékeztem.-feleltem,és te végre megnyugodtál.
Egy nap elhatároztuk,hogy hosszú sétát teszünk az éjszakai erdőben.Az ismert világ zajai fokozatosan halkultak el,és helyébe a természet lépett.Először csak gyámoltalanul,de aztán egyre hevesebben mutatta meg igazi arcát.Közben teljesen beesteledett.
Az éjszakai erdő furcsa neszei belénk ivódtak,és mi készséges vevőként engedtük magunkba áramlani minden rezdülését.Érdes,fekete törzsekbe kapaszkodva siklottunk,az avarba süppedve.Nem különböztünk semmiben az erdőtől.
Mert szállunk testetlen árnyakként a gyönyörű világban.Sűrű,ragacsos minden mozdulatunk már,és csillagok vagyunk,sötét csillagok,neon-feketén álmodunk az éj tengerében úszva.
Ekkor csillant meg előttünk a puska.A gazdája arctalanul állt egy fa mellett,
csak a hangja reccsent száraz faágként.
-Mi ez a hancúrozás itt?
Meglepődve torpantunk meg.
-Ahhoz magának semmi köze.Elég nagy az erdő,elférünk benne hárman is,
vadász úr.-feleltem nyersen.
-Miből gondolod hogy vadász vagyok?Éppenséggel lehetek elmebeteg gyilkos is.-jött a válasz.
Kicsit megremegtem ennek a lehetőségétől.
-Soha nem találnának meg benneteket itt.Gondoskodnék róla.-folytatta az ismeretlen,és közelebb lépett.
Tisztán láttam a puskát.Mint egy halálosan egyenes,sötét faág,úgy függött a levegőben.Átkaroltam szerelmemet,mire ő a fülembe suttogott.
-Ez egy őrült.
Ettől tartottam én is,de még reménykedtem ,hogy megússzuk a dolgot.
-Sajnos meg kell halnotok.-jött a beteges hang.
-Miért?
-Azt már teljesen felesleges megtudnotok.
A puska felénk lendült,de nem sült el.Így álltunk percekig,de senki nem mozdult.Az erdő élte tovább az életét,és én megnyugodva öleltem át szerelmemet.Lehet hogy elsül a puska,de mi örökké szeretni fogjuk egymást.
Mint az erdő fekete fái az égbe kapaszkodva.Mint az éj néma fellegei a tömör örökkévalóságban.
Azt hiszem ezt nevezik sötét,gótikus érzésvilágnak.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-11-24 11:47:49
Basszus...