Feltöltve: 2006-11-17 14:56:31
Megtekintve: 6844
Opeth: Orchid
OPETH: Orhidea
1. A ködben ott állt
Hét mérföldkő
Az ősz figyelő szeme mellett
A kicsavart fák tovaterjednek
A szél üzenete
Fagyos kezekkel a csillagokkal vágtatok
Mérgesen fújt a szél
Szárnyakat adva lovamnak
Felhők gyülekeztek a Hold elé
Fehér fényét ragyogtatva
Elhagyván a jól ismert tavat
Közel vagyok, és mégis oly távol
Érkezés
Láttam árnyát (állni) a sötétségben
Rám várva, ahogy az éjszaka
Vár a nappalra
Csendesen mosolyogva áll jelenlétemben,
Fekete gyertya ad csak fényt kezében
A sötétség körülölel,
A gyertya fénye kihunyni látszik
Hideg, hideg kezében
Reményvesztett lélekként
Lángja elhamvadni látszik
Bőrét érintve ma éjszaka
Vérem ereimben örökre megfagy
Alkonyi ölelés, s a csók
Teljes napfogyatkozást hoz
És beszélt
Egyszer és mindenkor
Annyira fázom
S ott állt
Az alkony ködével bevonva
2. A síró Hold alatt
A holdhoz kiáltottam
Megint, újra
Az az égő láng
Amely eddig vezetett
Éveken keresztül
A tó, melyből te eredsz
Tűzszemekkel nézel;
Egykor fénytelenek, de most égnek
Úgy fénylik ez az energia,
Mint a hajnalcsillag
A hajnalcsillag
Az északi arany
Tüzében lobogva
Kerestem a tekintetet;
A síró Hold alatt nevetek
Az egekből én figyelek
A smaragd se ismeri jelemet,
Mely fénylik, hogy jelenlétüket mutassa,
Hogy a talányt lángokba borítsa
Kutatva
Megtalálva
Égesd el a téli határköveket
Amelyek utamat jelzik.
Égesd el a hideg szellemét,
Amely átjárja lelkem mélyét
3. Sziluett
[Instrumentális]
4. Október erdeje
Az erdőben nyugvó emlékek
Örökre árnyékba burkolják szememet
Madarak repülnek ki érkezésemre
A hideg, ragyogó ég felé lebegve
Kis ideig álmodozva
Lelkem békében felsóhajt
A csillagokba bámulva
Vigyél el oda!
Annyira egyedül vagyok, annyira fázom
Szívem túl sebhelyes ahhoz, hogy világítson
Vágyom, hogy eljöjjön a napkelte
Vidd el lelkem (innen)
E hideg és magányos burokból
Hogy szabad legyek újból
Az örökkévaló tengerből emelkedem -
Partjai beburkolva, sötétséggel
Elvesztem büszkeségem, fényem
A nap nem kel fel többé nékem
Október erdeje
Csendben alszik, míg elmegyek
Az idő hálója
Betakarja az utolsó nyomokat, mit itt hagytam
Keresztülragyogok az utolsó világegyetemen
Mintha csoda történne
Eónokba burkolva
Elmém lelkemmel egybe forrva
Egyedül zuhanok
Amíg a levelek lehullanak a síró fákról.
5. Palástom az alkonyat
Neked suttogom el
Legvadabb álmaim
Az éjszaka hidegében
Kristályokkal beárnyékolva
A fagyos alkonyon keresztül
A telihold lelkei várnak,
Árnyékaik lángokban állnak
Mind meghajtjuk
Fáradt leveleink üres tested felett
Az igaz tisztelet nevében
Te vagy, szeretett uram, ugye,
Aki a vízesések mögött lélegzel?
A Nap madarai
Választják el e sötét fellegeket
Amíg a tél szele csendben alszik körülöttem
Fogadalmat teszek,
Hogy lélegzem
A vizekben, ahol lakom
A hullámok még mindig
Ősi altatókat suttognak
Meghalok
Amíg titokzatos testvérünk keres
Engedelmeskedem parancsodnak
Vízióimban
Te vagy a puszta szabadság megtestesítője
De kövekből vagy csak szememben.
6. Rekviem
[Instrumentális]
7. Az apostolok győzedelmeskednek
Magányosan vándorolok
Az elvarázsolt végtelen erdőkben
Körülöttem az ég egy,
Kettéhasítja a villám jelensége
Az eső (már) reszkető vállamra hullik,
Könnyeim örökre elvesznek benne
Egyedüli menedékem a sötétlő tölgyek
Vörös leveleket fúj a szél
Elefántcsontszín varjúval találkozik szemem
Nyugodtan ül
Mielőtt kitárja fekete szárnyait
És elindul az ég felé
Ebben az erdőben, ahol
A farkasok a Holdnak sírják el bánatuk
Lelkem elrejtem
A bölcsességbe
Fekete kőbe vésve kanyarog
Az egyetlen követendő út
Tárd ki lelked
Halhatatlan vagyok, szabadíts meg!
Fénytől megvakulva
Lelkem dicsfényben úszik
Elnyelem az eget,
Az apostolok győzedelmeskednek
Az örökkévaló fényben utazom
Ahogy a hulló esőt tovább érzem vállamon
ŠCopyright: Pora, 2006. november 17.
1. A ködben ott állt
Hét mérföldkő
Az ősz figyelő szeme mellett
A kicsavart fák tovaterjednek
A szél üzenete
Fagyos kezekkel a csillagokkal vágtatok
Mérgesen fújt a szél
Szárnyakat adva lovamnak
Felhők gyülekeztek a Hold elé
Fehér fényét ragyogtatva
Elhagyván a jól ismert tavat
Közel vagyok, és mégis oly távol
Érkezés
Láttam árnyát (állni) a sötétségben
Rám várva, ahogy az éjszaka
Vár a nappalra
Csendesen mosolyogva áll jelenlétemben,
Fekete gyertya ad csak fényt kezében
A sötétség körülölel,
A gyertya fénye kihunyni látszik
Hideg, hideg kezében
Reményvesztett lélekként
Lángja elhamvadni látszik
Bőrét érintve ma éjszaka
Vérem ereimben örökre megfagy
Alkonyi ölelés, s a csók
Teljes napfogyatkozást hoz
És beszélt
Egyszer és mindenkor
Annyira fázom
S ott állt
Az alkony ködével bevonva
2. A síró Hold alatt
A holdhoz kiáltottam
Megint, újra
Az az égő láng
Amely eddig vezetett
Éveken keresztül
A tó, melyből te eredsz
Tűzszemekkel nézel;
Egykor fénytelenek, de most égnek
Úgy fénylik ez az energia,
Mint a hajnalcsillag
A hajnalcsillag
Az északi arany
Tüzében lobogva
Kerestem a tekintetet;
A síró Hold alatt nevetek
Az egekből én figyelek
A smaragd se ismeri jelemet,
Mely fénylik, hogy jelenlétüket mutassa,
Hogy a talányt lángokba borítsa
Kutatva
Megtalálva
Égesd el a téli határköveket
Amelyek utamat jelzik.
Égesd el a hideg szellemét,
Amely átjárja lelkem mélyét
3. Sziluett
[Instrumentális]
4. Október erdeje
Az erdőben nyugvó emlékek
Örökre árnyékba burkolják szememet
Madarak repülnek ki érkezésemre
A hideg, ragyogó ég felé lebegve
Kis ideig álmodozva
Lelkem békében felsóhajt
A csillagokba bámulva
Vigyél el oda!
Annyira egyedül vagyok, annyira fázom
Szívem túl sebhelyes ahhoz, hogy világítson
Vágyom, hogy eljöjjön a napkelte
Vidd el lelkem (innen)
E hideg és magányos burokból
Hogy szabad legyek újból
Az örökkévaló tengerből emelkedem -
Partjai beburkolva, sötétséggel
Elvesztem büszkeségem, fényem
A nap nem kel fel többé nékem
Október erdeje
Csendben alszik, míg elmegyek
Az idő hálója
Betakarja az utolsó nyomokat, mit itt hagytam
Keresztülragyogok az utolsó világegyetemen
Mintha csoda történne
Eónokba burkolva
Elmém lelkemmel egybe forrva
Egyedül zuhanok
Amíg a levelek lehullanak a síró fákról.
5. Palástom az alkonyat
Neked suttogom el
Legvadabb álmaim
Az éjszaka hidegében
Kristályokkal beárnyékolva
A fagyos alkonyon keresztül
A telihold lelkei várnak,
Árnyékaik lángokban állnak
Mind meghajtjuk
Fáradt leveleink üres tested felett
Az igaz tisztelet nevében
Te vagy, szeretett uram, ugye,
Aki a vízesések mögött lélegzel?
A Nap madarai
Választják el e sötét fellegeket
Amíg a tél szele csendben alszik körülöttem
Fogadalmat teszek,
Hogy lélegzem
A vizekben, ahol lakom
A hullámok még mindig
Ősi altatókat suttognak
Meghalok
Amíg titokzatos testvérünk keres
Engedelmeskedem parancsodnak
Vízióimban
Te vagy a puszta szabadság megtestesítője
De kövekből vagy csak szememben.
6. Rekviem
[Instrumentális]
7. Az apostolok győzedelmeskednek
Magányosan vándorolok
Az elvarázsolt végtelen erdőkben
Körülöttem az ég egy,
Kettéhasítja a villám jelensége
Az eső (már) reszkető vállamra hullik,
Könnyeim örökre elvesznek benne
Egyedüli menedékem a sötétlő tölgyek
Vörös leveleket fúj a szél
Elefántcsontszín varjúval találkozik szemem
Nyugodtan ül
Mielőtt kitárja fekete szárnyait
És elindul az ég felé
Ebben az erdőben, ahol
A farkasok a Holdnak sírják el bánatuk
Lelkem elrejtem
A bölcsességbe
Fekete kőbe vésve kanyarog
Az egyetlen követendő út
Tárd ki lelked
Halhatatlan vagyok, szabadíts meg!
Fénytől megvakulva
Lelkem dicsfényben úszik
Elnyelem az eget,
Az apostolok győzedelmeskednek
Az örökkévaló fényben utazom
Ahogy a hulló esőt tovább érzem vállamon
ŠCopyright: Pora, 2006. november 17.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!