Köpenyemmé lett a hatalmas égbolt
S hű barátként pusztán a köd kísért
Halálra éheztem dús lakomákon
A hőségben belém fagyott a vér.
Széthullott minden, mihez hozzáértem
Lábam nyomán hervadt minden virág
Aranysárban tengettem átkos éltem
Szememtől megfakult a napvilág.
Nem értem, a napsugár mért süt rám még
E vén csavargóra, ki már nem él
Én, a létben tekergő kósza árnyék
Áldva s megátkozva mindenfelé

Széllel keltem birokra a pusztában
Már csak egy útilapu a ruhám
Fényt látok a sötét éjszakában
S a fényes hajnal sötét, halovány.
Korhelyekkel zsúfolt kocsmákban sírok
Míg a temetőkben csak kacagok
Enyém a semmi, no és a kéjes kínok
S minden, amit szerettem, már halott.
Vörös hajfürtjeim az ősz elfútta
S halántékom már deres, hófehér
Így baktatok, nótámat elfújva
Áldva s megátkozva mindenfelé

Felnéztem a kék, magasságos égre
Keresvén Istent, aki elhagyott
Majd alászálltam e lét legmélyére
Ám kivetett magából a pokol.
A hegytetőkön szemem pihentettem
csodálattal szorgos bányászokon
Ám a templomba fütyörészve mentem
S kikacagtam az álszent főpapot.
Csókot és korbácsütést kaptam érte
Ám mindenütt egyforma volt a lét
Bársonypárnák közt és a pellengéren
Áldva s megátkozva mindenfelé.

Nincs múltam, jelenem, jövőm, szerelmem
S ruhámon keresztül a szél süvít
Ám hiszem, meglelem még, mit kerestem
Jó bor s asszony egyszer még felhevít.
S ha a pompától megcsömörlök végleg
Hát a puszta vár majd újra reám
Belemért táncikál ezer féreg
S egy öreg tüskebokor legalján
Mit csak egy rossz csillag világít majd meg
Nyugszik Francois Villon örökké
E fáradt, szomorú költő-gazember
Áldva s megátkozva mindenfelé.