Holtáradt már a fel-lejárkálástól
Sziluettje megviselt, s mintha már
Nem is létezne más, csak a vasrácsok
S rajtuk túl nem lenne ott a világ

Amint a monoton köröket rója
Fémléptei dobognak egyre csak
Mintha misztikus pont körül táncolna
Melyben szunnyad egy ősi akarat

A szembogár fénye néha feldereng
S beszökhet a világ egy-egy képe
Átsiklik izmokon és idegeken
S rögtön eltűnik a szívbe érve


RAINER MARIA RILKE: Az olajfák hegyén

Szürke lombok közt a hegyre felbotorkált
Maga is beleolvadt a szürkeségbe
Alakjával eggyé váltak az olajfák
Temetvén portól szürke arcát kezébe.

,,Eljött a vég, a küzdelem véget ért hát.
Vakon vágjak neki a sötétségnek?
S hirdessem, hogy vagy, amikor szemem nem lát
S elszállt belőlem a mennyei lélek?

Már nem talállak téged sem önmagamban
Sem másban, eltűntél, s én nem így akartam
Egyedül vagyok, s már rég nem az, ki voltam…

Az emberiség összes szomorúságát
Enyhítettem mikor a Te erőd járt át
S most szégyenben kell megérjem pusztulását!

Majd, amint beszélik, egy angyal alászállt…

S miért egy angyal? Csak az éj szállt le.
A fák között közönyös szellő motozott
S már mind mélyen aludtak az apostolok
Miért egy angyal? Csak az éj szállt le.

S ez az éj sem volt a végzet éjszakája
Miriád ilyen elszállt az idők során
Ott kutya alszik, itt a táj száz sziklája
Pihen, s az új hajnal érkezését várja
Hiszen így múlik s kezdődik nap nap után.

Ily imádkozót nem látogat meg angyal
S panaszát nem hallgatja meg az éjszaka
A földhöz sem jut el a lázadó szava
Mert még tulajdon Atyja is megtagadja
S szerető anya sem várja többé haza.