Lehunyom szemem s hallom a
furcsa idegen hangokat,
hallom szivem apró zörejeit,
hallom ahogyan a vér áramlik ereimben,
hallom mit akarok , s mit nem.

Látom a képeket,
S látom kiket annyira szeretek.
Elveszve bár de még is megtalálom az utat.
melyet egy gyertya fénye mutat.

A gyertya mely azokért ragyog kiket annyira szeretünk,
s kiket egykor szerethettünk.
A gyertya lángja kicsi ámbár annál erősebb,
hisz a mindenség fényet zárja magába.

Mindenség melyet nem látunk de tudjuk, hogy van,
Hisz ott élnek azok kiket elvesztettünk
S kiket mindenhol keresünk.
Mert hiányuk már elviselhetetlen,
hisz elengedni nem merjük.

Gyertya tovább lángol,
bár a lagy szél lassan eloltja,
de a szivünkbe a láng nem alszik el
hisz mi tartjuk életbe,
Hitünkel.