- Hagyjatok már! Nem tetszik, csak együtt játszunk. – kék szemeiből szégyen sütött. Pont akkor sétált el a barna hajú, barna szemű, kócos, megtépázott Ann, mikor Fred száját elhagyta ez a mondat. Fred volt az iskola sztárja. Mégsem szállt fejébe a dicsőség. Imádta a színjátszást, ugyanúgy, mint Ann. A lány nem tartozott a „menők” közé, ezért is elképzelhetetlen volt, hogy közte és a fiú között bármiféle kapcsolat legyen. Megszólalt az iskolacsengő és mindenki elindult órára.
Ann a második padsorban ült. Irodalom óra volt és a Rómeó és Júliát vették. Miközben a tanár prédikált, Ann szorgosan jegyzetelt. – Miért mondom azt, hogy a Rómeó és Júlia a legtisztább érzelmekkel teli mű? – kérdezte Ilion tanárnő. Síri csend, válasz sehol. – Ann. – szólította fel a tanárnő a lányt. Ann felkapta a fejét és gépiesen elkezdett hadarni. – Rómeó és Júlia is fiatal volt, egyikőjüket sem fertőzte még meg a gyűlölet, ami a családjaik között volt. – Fred közbevágott. – És Júlia még szűz is volt. – e kijelentést tapsvihar és nevetés követte. A zajból valaki kivisított. – Szűz, mint te Ann. Csak Júlia szép volt. De hozzád senki nem nyúlna. – Ann könnyeit visszafolytva jegyzetelt tovább. Fred félve ránézett a lányra. Sajnálta. Ha ő nem szól közbe, akkor nem szégyenítik meg a lányt. Fred ismerte a lány egy másik arcát. Mikor színpadra lépett, mindenki csak ámúlt. A Mindörökké Szerelem című darabot játszották azévben. Ann-é és Fred-é volt a főszerep.
Mikor kicsengettek Ann gyorsan összepakolt és egyenesen a színházterem felé vette az irányt. Aznap volt az előadás. Fél nyolcra már telve volt a terem. Az iskola tanulói, tanárai, szülők mind ott voltak.
A második jelenetben feltűnt egy angyal. Fényes, barna loknis haj, gyönyörűen kiemelt szemek, egy édesen csillogó száj, mely mosolyra húzódott. Csinos alakját kiemelte a testhez álló vajszínű kisestélyi. Fred megrökönyödve nézett a lányra. Ann volt az. – Mit kíván jóuram? – kérdezte a lány szerepe szerint. A fiú nem tudott válaszolni. Elvakította Ann szépsége. – Azt szeretné, ha énekelnék önnek? – próbálkozott a lány. Fred magához tért. – Lélegzetelállítóan szép vagy! – A rendező lázasan keresni kezdte ezt a mondatot a forgatókönyvben, de nem találta. Ann megzavarodott, mégis feltalálta magát. – Köszönöm szépen, ezért egy dallal jutalmazom Önt. – Fred még nem halotta Ann-t énekelni. Csodálva nézte a lányt és gondolataiban szeretkezett vele. Trillázó hangon énekelt a lány, majd táncra kérte a fiút. És jött a csókjelenet. Fred magához húzta a lányt és beteljesítette vágyát. Ajkuk összeért és a fiú lágyan utat keresett a lány nyelve felé. Fred elérte célját. A nyelvek lázasan forró táncot kezdtek. Ann magához tért és ráharapott a fiú vágyának eszközére és kirohant. Fred égő arccal, nevetés közepette rohant a lány után. A fiú beleszeretett Ann-be.
Sehol sem találta a lányt, így hazament. Bement a szobájába és elterült az ágyán. – Hogy szerethettél bele egy lúzerba? ...de kit érdekel? Szeretem. – szedte össze Fred a gondolatait.
A lány kisírt szemekkel lépett be a szobába. Haja összeborzolt volt, ruhája megtépázott. Látszott rajta, hogy nagyon feldúlt. – Hogy gondoltad, hogy ilyet tehetsz? Azért, mert te vagy Fred Jenkins? Fred a menő, Fred a jó. Egy utolsó féreg vagy. Megszégyenítettél irodalom órán, megszégyenítettél az előadáson. Jól esett? A barátaid, pedig szánalmasak, mint te. Nem ismeritek az igazi értékeket. Egy szenny ember vagy Fred Jenkins. – fejezte be a monológját Ann. Fred felpattant az ágyról. – Nem volt szándékos irodalom órán, amit tettem. Most pedig az előadáson nem tagadom, megkívántalak. Nem érdekelnek a barátaim, nem is barátok, csak mű emberek. Én viszont szeretnék élni. Veled, melletted. – Ann arcán könnyek csillogtak. – Fáj, hogy megint hülyének nézel. De megszoktam. Tudd, hogy gyűlöllek, megvetlek. Szánalmas vagy. Fred odalépett a lányhoz, magához húzta. – Vess meg, tarts szánalmasnak, de én akkor is szeretni foglak. – a fiú megcsókolta a lányt, aki ezúttal hagyta magát. A fiú keze elindult felkutatni Ann minden porcikáját. A lány megborzongott Fred érintése közben. Mindig is ezt akarta. A fiú gyengéd erőszakkal lefektette az ágyra, majd a lány kis ruháját, mit már csak egy pánt tartott letépte. Vágyakozón csodálta a gyönyörűséget a férfi. Szép, kerek mellek, karcsú derék, hamvas bőr. Fred nyelvével kényeztette a lányt, majd ledobta ruháit és behatolt a forró ölbe, mi már éhesen sírt érte. A beteljesedés pillanatában szorosan egymásba kapaszkodtak. A lány, szívét Fred kezébe helyezte.
Mikor Ann kilépett a házból, boldog volt. Végre. Visszaemlékezett a múltra. Első szerelme 5 évvel ezelőtt elköltözött az országból, de még előtte elvette a lány ártatlanságát. Egy levélben közölte a költözést Ann-nel. Mosolyogva gondolt azokra az évekre vissza. Már semmi sem fáj, semmi sem rossz. Ott van neki Fred és a szerelem. Érezte a virágok édes illatát, a fák bölcsességét, az élet szépségét. Gondolataiba mélyedve ment át az úttesten mikor elütötte egy autó.
- Szeretem. Istenem! Köszönöm, hogy boldog lehetek! Köszönöm! – hangos robaj ütötte meg a fülét. Fred kiszaladt a házból. Érezte, hogy nagy baj van. Az út szélén egy férfit látott, ki a fejét fogva mentegetőzött. Tömeg zárt körbe valakit. Fred, Ann-t kereste szemeivel, de nem találta. – Igen, Ann Backer a neve, és elütötte az autó. Fred átvágott a tömegen és meglátta azt amitől annyira rettegett. Szerelme a földön feküdt, körülötte mindenütt vér volt. Fred letérdelt a lány mellé, karjaiba zárta. Hulló könnyeitől megtisztult a lány véres arca. – Szerelmem, Életem, Boldogságom ébredj fel! Szükségem van rád! Ann Backer ébredj már fel!! – a fiú hangja elcsuklott. Most döbbent rá, hogy a lány már halott. A mentős lefejtette Fred karjait Ann-ről. A fiú felállt, körbenézett. Tudta mit kell tennie. Ránézett mégegyszer, utoljára Szerelmére és elindult a ház felé. Minden lépés nehéz volt. A lány nélkül semminek érezte magát. Az emberek az utcán egy fegyvert hallottak elsűlni. Aznap két halottat szállítottak el.


Fred Jenkins & Ann Backer
(1985-2006) (1988-2006)
„Szerelem nélkül élni annyit
tesz, mint halottnak lenni.”