Mély megbánás ragadta magával a jóslatot.
Oly messzire szálltak a gondok, a gondolatok.
Hol megszülték az árnyak birodalmának könnyeit.
Az elmúlás nem örök többé.

Mérgesen kelt fel az ébredés.
A nap nem vetette sugarát a földre.
Csak a tűből szőtt szivárvány maradt,
Ott lebegett felettünk a megnyugvás.

Messziről hallom a sóhajtásokat.
A madarak mozdulatlanok.
A csendben a kényszer erősebb mindennél.
A szárnyalás az öröklét hídjaihoz vezet.

Az asztrál világ sugarain hallom hangjait.
Bujdosik egy lélek, a mennyek külvárosaiban.
Hófehér palástba tekerték végső sebeit.
Elkényeztetett szorítások közül szabadult.

Nem láttatja már a megmaradt időt.
A holt mezőkre vetette lábait.
Minden végtelenbe merült szorongás.
Minden elenyészik a semmi ajkain.

Amikor az űr mélyébe indul a vándor.
Tarisznyájában szerény étele.
A csillagok reszketve hallják mi az,
A föld anyjának keserű éneke.

A tűből szőtt szivárvány messze már,
Nem oltalmazza emberét.
Az élet ismét támadott,
A nappal születése elvetélt.