Történt pedig egyszer az Úrnak istentudja hányadik esztendejében, hogy azúr habok közt egy fehéren csillogó hajó siklott a hatalmas óceán egy kicsinyke szigete felé. Ám amíg odaért volna, hirtelen hatalmas vihar keletkezett, és bár nagy volt a hajó, hatalmas volt a hajó, a vihar mégiscsak nagyobbnak bizonyult, és erősebbnek is. Egyetlen túlélő azonban akadt azért, Lakatos Tihamér személyében, aki valahogy kínkeservesen partra vetődött.
Ott élt azután a kis szigeten, hosszú évtizedeken keresztül, mialatt csodálatos képességekre tett szert, tizenhat év után már nem égette tűz, huszonhárom év elteltével már kapott levegőt a víz alatt, rá nyolc esztendőre nem hatott rá méreg, és sebezhetetlenné vált, utána pedig még ennél is hihetetlenebb dolgokat művelt.
El tudta hagyni testét, át tudott változni a legkülönfélébb méretű állatokká és tudott érintkezni szellemlényekkel, de egyedül csak azt becsülte, hogy megtalálta a megvilágosodás útját és kizárólag azzal törődött.
Harminchét év telt el, amíg újabb hajó nem siklott a kis sziget felé, ez azonban épségben odaért. A hajón gépek, munkások, építőanyag és nem elhanyagolhatóan a hajó és immáron a sziget tulajdonosa is, aki nemrégiben vette meg a kis földet XY államtól (mert ez valójában ahhoz tartozott) hogy területén mezőgazdasági termelést folytasson.
És nem leheztett mit tenni, Lakatos Tihamér nem akart megölni senkit, mert csak ilyen áron védhette volna meg birodalmát, de Tihamér különben is már annyira leszokott a ragszkodásról, hogy a lemondás lemondásnek is csak alig volt nevezhető.
Személye mindazonáltal széles hírnévre tett szert, még ha ez őt meg sem érintette. Ha megkérdezték válaszolt, egyébként nem beszélt senkivel. Az első tengerparti kisvárosban marast, ahol kitették. Itt kapott egy házat a város szélén a sziget új tulajdonosától, és Lakatos Tihamér itt is pontosan ugyanúgy élt, mintha a szigeten lenne. Otthonát magas és vastag fal vette körül, így viszonylag háborítatlanul élhetett. Rendben tartotta a kertet, takarította a házat, mintha egy templom volna és őlenne a pap.
Egyszer megkérdezték a szigeten töltött éveiről:
Először azt gondoltam, életem legboldogtalanabb napja ez. Dühöngtem és átkozódtam, egy időre eluralkodott rajtam a kétségbeesés. Aztán csak ültem a parton, meredtem magam elé és vártam, hogy éhen vagy szomjan haljak. Aztán hirtelen arra gondoltam, én, mint az egyetlen túlélő, nem tehetem meg az ottpusztultakkal szemben, hogy feladom. És ez az ötlet olyannyira megtetszett, hogy elhatároztam, még jól is fogom érezni magam itt, bármi is történjék, így már rögtön az elején tárgyilagos kegyetlenséggel ki kellett pusztítanom szívemből a reményt, hogy valaha is megtalálnak.
Ez kezdetben nagyon nehéz volt. Ezt az időszakot kizárólag a természettel folytatott fizikai küzdelem elfoglaltsága tette elviselhetővé. Amikor épp alábbhagyott valamely, a testemet sújtó kín, amit meleg, hideg, rovarcsípések vagy betegség okoztak, olyankor volt időm törni a fejem, hogy hogyan érezhetném magamat jól. Miután végigkóstoltam a szigeten fellelhető összes növény összes tagját, és ennek következtében számtalan mérgezésen estem át, döbbenten kellett megállapítanom, hogy a szigeten nem találhatóak tudatmódosítást okozó anyagot termelő növények. Alkoholt állíthattam volna elő, arra viszont túlérzékeny a szervezetem, és akár egy korty is megölhet.
Egy idő múlva viszont már történt egy-két dolog, aminek örülhettem. A természet viszontagságai egyre kevésbé érintettek, elégedetten gondoltam megnövekedett ellenállási képességemre. Hasonló kis sikerek tartottak életben. Ügyesebben közlekedtem erdőben, sziklát másztam, úsztam, barlangásztam, lándzsával fogtam halat, egyre ügyesebb szerszámokat készítettem. De még mindig sokat szenvedtem, leginkább a magánytól. Aztán rájöttem, csupán azért szenvedek a magánytól, mert szép és látványos sikereimről nem számolhatok be senkinek és hogy nem tömjénez miattuk senki. Így, abban a helyzetben legalábbis, a magánytól való szenvedés az önsajnálat, még tovább gondolva önzőségem miatt való szenvedés. Ebből az jött, hogy az egész ittlétemet, egész létemet más alapokra kell áthelyeznem.
Látványosan jobban csak akkor tudtam érezni magam, amikor már ledobtam minden emberi vonatkozásomat. Onnantól kezdve nem tartottam fontosnak semmit, amit mindenki annak tart, és olyan dolgokat kezdtem el fontosnak tartani, aminek a legtöbben még a létezését sem sejtik. Onnantól kezdve nem törődtem vele, hogy jól érezzem magam, és boldog lettem.
- Így hallottam beszélni egyszer, amikor sorsom ama kisvárosba vetett, valamely tévelygéseim alkalmával.
Azóta is évek múltak el, miközben Lakatos Tihamér, aki már vagy fél évszázada nem is hallgatott e névre, nyomtalanul eltűnt. Beszélik, hogy visszament a szigetre és ott mindenféle állat alakjában éli tovább boldog életét.