Tudsz te ám,
hát ne bízd rám!
Én még magamat is becsapnám,
ha más nem gondolna rám.
Így aztán
nézünk bután
végképp összezavarodván
a mindenség furcsa számtanán.
Emlékszel talán...
kenunk a Tiszán
siklott a fodrok hátán,
az evezők csattogó dalán
ringtunk. Gyerünk, kapitány!
Ez csak egy ér. Messze még az óceán.
De kívül azon, és Párizs illatán,
nincs mi vonz, vagy igényt tart rám.

a tiszai sanzon szarkasztikája...

egymást döfték romantikázva...

a Nap akvarell, a Hold olajsárga...

drága percek vesznek kárba...

De neked nem érték, amiről nincsen számla.

Vígasz tán,
hogy alkonyán
a gyönyör kiugrik ablakán
és elnyeli az óceán.
Így aztán
nézünk bután,
míg csorgunk a tetszhalott Tiszán,
és merengünk némán.
Az idő selyem hajába
kapaszkodunk, de hiába
Egyszer kihullik minden szála.
Rajta az ember, és minden álma.
Kapaszkodj kapitány! Hátha...
mentás meleg fürdő vár a
számkivetett tiszavirágra.
Egy hamis világ bukott angyalára.