Egy ármányosan látványos show keretén belül, néhány kretén lélek azon gondolkodott, miképp élje ki unalmát, és lám a Föld nevű bolygón lelték isteni szerepük teljes kiélésnek lehetőségét. Halált és életet nem kímélve, lejjebb hatoltak, be a bioszféra alá, ahol sok kis apró lény rózsaszín ködgerjesztőset játszottak, ők ezt valami roppant unalmas okból szerelemnek hívták, és bár nem értették, mégis játszották, botor módon, hiszen ármányosaink is jól tudták, csak olyasmivel szabad játszódni, amit aztán értenek is, meg irányítani is tudnak. De ezt ők cseppet sem bánták, ám ekkor jöttek az ég felől, nagy kék rakétáikon az életfogytiglaniság neves mestereinek szerepeiben, a három csalafinta lélek, és apró, de hatásos konzervnyitóikkal bontogatni kezdték az emberi kiskutyák nyáladzó testén található két kis rést, amit ők szemeknek hívtak, és azt hiresztelték róluk, hogy ők bizony annak hisznek, ami ezek előtt megjelenik. Lett is nagy nevetés az égi lelkek közt, és miután puha állagánál fogva néhány golyócskát ki is szúrtak, elkezdtek jó kedvükben mindenféle mesés képet tenni ezek elé a kocsonyás hézagok elé. egyszersmind felhívták a lényecskék figyelmét arra is hogy hiába csúsznak másznak a porban, előttük ez igazán nem fontos, elég képük van mindenkinek, és nem, nem fog elfogyni idő előtt. Végül egész nagy embersereglet himbálta egy ütemre a busa fejét, szemükben áhitatosság, és szemeik mind a égi lelkeken függött. Ők pedig vidáman táncolva és rikoltozva sétáltak, mit sem törődve azzal, hogy nyomukban a sok ki állat lábukat koptatva, bőrüket szaggatva vonaglik, míg végül ki nem múlik, hogy újak állhassanak a helyükbe. Végül aztán egy nagy erdőt is találtak, hogy ott éljenek, és mivel igen borzalmasan sűrű volt ez a rengeteg, és bonyolult növényei közt eltévedt mindenki, akinek golyócskája csak egy irányba volt képes tekintgetni, hamar elvesztették az őket szórakoztató üde kis bőrben lakókat. Pedig milyen mulatságosak voltak. Na de aztán mégis csak volt egy, aki betalált az erdőbe, pusztán csak azért, mert mindegy volt neki, hogy merre megy, és hát éppen arra vitte az útja. Talpa tele volt tüskével, hiszen meztéláb volt, bőrét már lenyúzta a sok ág, nem is nagyon zavartatta magát, mikor a három isten előtt megérkezett azok háza tájékára. Erre azok módfelett meglepődtek, és mivel régóta nem volt látogatójuk, elkezdték a képes játékot játszani, aminek hatására a kis izének minden valószínűség szerint a legszebb rózsák színeiben kellett volna kitekintenie a homályos lélekablakocskákon. De szegény szerencsétlen nem elég, hogy sosem látott még rózsát, hogy színeit felidézze, még meg is vakult fél szemére, így egybefolyt számára minden és a három égi nevetséges képein szívből kacagni kezdett, addig nevetett, hogy kiszáradt az erdő, felégett a föld, cserepes szirmai közt lángvirágok nyíltak, és a három isten megszabadulva a játék gyönyörűségétől, a semmivel lett egyenlő.