Esik az eső bele a sötétbe,
Hangos villám cikázik az éjen át,
Sötét felhők könnyeiket hullatják,
Bele a Lélektó sima vizébe

Mibe ha belenézek, látom magam
S látom a jövőm, látom sötét sorsom,
Fodros a víz, s ott állok a hegyormon,
Fönt, mit mos az eső, az égi harag.

Tükörtó partján fekszik egy öreg sír,
Ki tudja még, lehet, hogy az enyém
Ott nyugszom, szemeim helyén két zafír.

Állok síromon, mögötte a Hold kél,
Mint az éjben üvöltő farkas, úgy sír,
Mint magányos leány, az égen úgy él.

A tavat látom ismét, elveszve állok,
Nézem a kopár hegy sötét vonalát,
Tetejéről most indulok odaát,
Majd leérek síromhoz, látom, várok.

Magamra nézek, szemem zöldje látszik
Bámulom magam, s kilépek a tóból,
Tükre már nem mutat rosszból, se jóból
Jövőmet köd fedi, elmém eljátszik.

S indulok a sírhoz, melyben én fekszem,
Már majdnem élek, én elveszett lélek,
Testemet eső veri, oh, félelem!

Odaérek lassan sírom gödréhez,
Kinyúl egy aszott kéz, s megragad engem,
Három magam egyesült, s újra élek!