Édesanyám mesélte, hogy december 24-én éjfél után fél óra múlva születtem. Karácsony előtt. És ez 70 évvel ezelőtt történt. A nevem pedig Éva lett, tehát december 24-és van a névnapom is. Mindenki a családban, soha nem velem foglalkozott, hanem a karácsonyi előkészületekkel. A fenyőfa alatt én is úgy, mint a többi családtag, megtaláltam a nekem szánt ajándékokat a karácsonyi jókívánságokkal plusz még ilyen mondat: Sok boldog születés- és névnapot!
Én mindig szerény voltam, soha nem panaszkodtam, hogy tulajdonképpen még nem is volt soha igazi saját ünnepem. Komolyabban nem is foglalkoztam ezzel a kérdéssel.
De ma 70 éves lettem! Most sem számíthatok többre. Fájó izületeim még jobban kezdtek sajogni. Végiggondoltam, hogy most sem lesz könnyű dolgom. Itt a karácsony. Sok a dolog. Természetesen az unokák segítenek díszíteni a fenyőfát, a konyhában is. De mégis csak nekem kell mindenről gondoskodnom.
70 éves lettem. Most jutott el a tudatomig, hogy ez már sokadik születésnapom. Nagyon sokadik! Átéltem a háborút, sokat dolgoztam, felneveltem a gyerekeimet, unokákra vigyáztam. És már két éve, hogy végleg elment a súlyosan beteg párom. Sajnálni kezdtem magam. A torkomban nagy csomót éreztem. A tükörbe nézni nem mertem. Ronda öregasszony lettem, a 2 és fél éves unokám is a napokban megjegyezte: mama, de sok jánc van az ajcodon. Nem is szerethet senki, lejárt az én időm. Zokogni kezdtem, de nagyon keservesen. Kicsit könnyebb lett, a csomó is eltűnt a torkomból. A bánatos elmélkedésem azzal fejeződött be, hogy eldöntöttem, élni már nem is érdemes. Nem is bánom, ha elvisz a halál. Csak ne vegyem észre, ne legyek fekvő beteg és halálommal ne okozzak senkinek semmilyen gondot. Még a temetésemet is végiggondoltam. Közben hozzáfogtam a sütéshez. A család kedvenc süteményét kezdtem készíteni.

Elérkezett az a pillanat, mikor kigyulladtak a karácsonyfa fényei, és a boldog családtagok köszöntötték egymást és mindenki megtalálta a fa alatt a gyönyörűen becsomagolt ajándékokat. A kíváncsiság engemet sem hagyott el, kerestem a saját ajándékaimat. De hiába. Nem találtam semmit. Én mindenkire gondoltam, de rólam elfelejtkeztek. Ismét elkapott a keserűséggel teli hangulat. Elvonultam az udvari kiskonyhába, beültem az öreg karosszékbe. Hajdanán, mikor még jó volt a szemem, itt kézimunkáztam sokat. A gyerekeimen, az unokákon akkor sokan megcsodálták az általam kötött pulóvereket.
Most csendesen ültem a székben, kedvem lett volna csak úgy megsemmisülni! Hogy mit tegyek, nem tudtam, csak ültem.
De nem sokáig mélyedhettem el az önsajnálatba, mert kiáltásokat hallottam: Éva mama! Hol vagy?
Megjelent két erőskezű unoka, karon fogtak és bevezettek a nagyszobába. Ott volt mindenki a népes családból. Éljenző mondatokkal fogadtak, boldog szülinapot és külön névnapot, sok-sok ajándékkal, megható szövegekkel kívántak. Elintézték, hogy ezentúl nem kell sokat dolgoznom, bejárónőt fogadtak, és meg sem tudtam jegyezni, hogy a családom mennyi minden kitűnő dolgot betervezett számomra.
Én csak sírtam és sírtam a meghatódottságtól, ezek örömkönnyek voltak.

Az igazi öröm később ért. Mikor mindenki elvonult a saját szobájába, találtam egy füzetet. Feltettem a szemüveget és átnéztem az ötödikes fiúunokám füzetét és találtam benne egy fogalmazást ilyen címmel: "Az én nagymamám".
Rólam írt ilyen sok jót és szépet? Alig tudtam elhinni. A gyerek azzal fejezte be az írását, hogy az ő nagymamájánál a világon nincs szebb és jobb nagymama.
Nem, nem akarok meghalni. Csak 70 éves vagyok, még sokáig szeretnék élni, van még dolgom e világon. És a tükörrel sincs már semmi bajom. Meg álmodni is tudok megint...