Hahó... Van ott valaki? Vagy csak szellemlények keringenek a lámpa körül és átmennek az ajtókon, halványra festik az arrajáró emberek arcát, félelmes hangokat duruzsolnak azok fülébe, akik megérdemlik. Mindenik embernek mást, nincs két egyforma, nem lehet két egyforma, mert a lélek hasonló, de mégis különbözik. Kísértenek, keseregnek, egyre többet gondolsz rájuk, a Benned lakó szellemekre... Mígnem egyszercsak rájössz, a lelkiismereted volt mindvégig, de akkor már késő, megtébolyodva dobod el életed... nem használ több szép szó, jobbító kísérlet, sem kísértet. Az ész elhagy. Végleg. Az óra megáll, csak forog körbe-körbe a ház, az ajtók nyitvamaradnak, bárki beléphet, nincs titok, nincs titkod csak a végső, a legnagyobb. Még lépsz egyet, előre..., de már csak a kés után indulsz el ismét, a konyhakőre vér cseppen, egy, kettő, három, sok, több, még több, már nem csöpög, folyik, hideg jár át, de vár a forró kád, hófehér ruhád véráztatta ronggyá vált. Kicsit még tántorogsz, lehet még ácsorogsz, pörög a sok életkép, pár perc múlva te már csak voltál, egy folt maradsz a emberi térképen. Éles pukkanás, s a vízben süppedsz tovább, elnyel a vörös kút, s a sokat hipózott ruhád végleg feladva fölötted vörösen úszik tovább, keresve egy másik hullát...