Feltöltve: 2006-10-27 22:18:53
Megtekintve: 5976
BALÁZS
Mind-mind hullunk, csak nem látszik a fényben,
mert árny a fény is. Hullunk, észrevétlen, -
majd észrevesszük. Meglepetten állunk,
s nézzük saját hullásunk, egykor-álmunk.
Nézünk lefelé tartó égdarabra:
kékség-öröm, ha volt, mi volt a titka?
S csak Titok él? Nem ismerjük be, mégsem
tudunk hinni e zuhanó Egészben,
s fáj a kérdés: Egész Egészet játszik,
s fa-, föld-, ég-csontján át csak Nincs világít?
A Nincs csupán? S már reccsennek az ágak,
s minden Magasság nem mást: Mélyet láttat?
Ó, jaj, Balázs! Miért nem ültél szépen
akkor inkább velem, a Nincs ölében?
Megbeszélhettük volna, hulló hitben,
azt a Hitet, mit Nincs rejt el, mint Isten,
Csillag pirosa, álomdalú Álom, -
s a Végtelen: győztes minden tudáson...
Ó, jaj, Balázs! Nem csak Téged siratlak:
látszat-létét volt s jelen pillanatnak,
Pokolban Mennyet, Mennyben Poklot, órák
számlapját, rajtuk ezüst szomorúság,
a Szépséget, mámorító virágot, -
sziromgyönyöre ígér Szabadságot,
s hol a Szabadság?! Varázslója Szépnek!
Miért és honnan küldsz ilyen meséket?
Azt siratom mit ember meg sem érthet:
lét-nemlétét nincstelen Nincs-Egésznek.
És siratom a kedves, csacska Vágyat,
mely óvó Kézre mindhiába várhat.
A Szót siratom, amit ki nem mondtál.
Kilenc emelet, könnyes csillagoltár...
Azt siratom: miért nem ültünk szépen,
s beszélgettünk, akkor, a Nincs ölében,
Mélyről, Magasról, látszatkék egekről,
bölcset mímelő buta emberekről,
a Tettetésről, melynek rút lesz tette,
s nem néz másra, csak önös érdekekre,
s az Ablakról, melyen, az Ősz, ha árad,
Könnycsepp-szivárvány, igéző Varázslat.
mert árny a fény is. Hullunk, észrevétlen, -
majd észrevesszük. Meglepetten állunk,
s nézzük saját hullásunk, egykor-álmunk.
Nézünk lefelé tartó égdarabra:
kékség-öröm, ha volt, mi volt a titka?
S csak Titok él? Nem ismerjük be, mégsem
tudunk hinni e zuhanó Egészben,
s fáj a kérdés: Egész Egészet játszik,
s fa-, föld-, ég-csontján át csak Nincs világít?
A Nincs csupán? S már reccsennek az ágak,
s minden Magasság nem mást: Mélyet láttat?
Ó, jaj, Balázs! Miért nem ültél szépen
akkor inkább velem, a Nincs ölében?
Megbeszélhettük volna, hulló hitben,
azt a Hitet, mit Nincs rejt el, mint Isten,
Csillag pirosa, álomdalú Álom, -
s a Végtelen: győztes minden tudáson...
Ó, jaj, Balázs! Nem csak Téged siratlak:
látszat-létét volt s jelen pillanatnak,
Pokolban Mennyet, Mennyben Poklot, órák
számlapját, rajtuk ezüst szomorúság,
a Szépséget, mámorító virágot, -
sziromgyönyöre ígér Szabadságot,
s hol a Szabadság?! Varázslója Szépnek!
Miért és honnan küldsz ilyen meséket?
Azt siratom mit ember meg sem érthet:
lét-nemlétét nincstelen Nincs-Egésznek.
És siratom a kedves, csacska Vágyat,
mely óvó Kézre mindhiába várhat.
A Szót siratom, amit ki nem mondtál.
Kilenc emelet, könnyes csillagoltár...
Azt siratom: miért nem ültünk szépen,
s beszélgettünk, akkor, a Nincs ölében,
Mélyről, Magasról, látszatkék egekről,
bölcset mímelő buta emberekről,
a Tettetésről, melynek rút lesz tette,
s nem néz másra, csak önös érdekekre,
s az Ablakról, melyen, az Ősz, ha árad,
Könnycsepp-szivárvány, igéző Varázslat.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!