... "Casagemas meghalt" - bemondta a rádió,
én csak fél füllel hallgattam, mert
a szálkák nem nyughattak, valakinek
mindig figyelnie kellett sugallataikat -
mégis megemésztettem ezt a hírt,
és végtelenül zavarttá tett.
Ha aznap nem szedtem volna rendesen
a felírt gyógyszereket ... ki tudja, hagyjuk.
Így is kishíján görcs állt ereimbe.
Testvérem volt-e Casagemas?
Ha tudnám se árulnám el.
Hiszen ő volt ihletem. Élt - hát úgy.
Most nincs többé. Már el is földelték,
lehet. Sosem kedvelte a semmiségeket.
Csak ihletni szeretett. Volt családomban,
ki keményen ivott - Casagemas tragédiájával
feldíszített egy ókori csarnokot.
Romantikusnak tartottam; ő ezt elutasította, mondván
ő nem drogos - legfeljebb hithű katolikus.
Azzal is megvádoltam egyszer, hogy elvakultan szkeptikus - ő ezt elfogadta, de ki is igazított:
"Isten és szerelem szent dolog. Csalódni bennük
szintúgy."

Este adták a tévében. Szemcsés volt
Casagemas arca, a szálkák is látták -
sajgott tenyerem. Mondták: elért mindent, amit
elérhetett.
(Barátunk, Mika egyszer mesélt róla egy történetet.
Abból tudom, valójában mennyire nyomorultul döglött meg.)

Egyszerű sírját már másnapra elmosták
a gesztenyefák.
Csak én láttam emlékezetét.
Hiába vásárolt családi kriptát.
Néztem. Egyedül. Korán haza kellett mennem.
A szálkák. A szálkák.

...

2006|10|04