Feltöltve: 2006-10-25 17:25:12
Megtekintve: 6804
Orna története
Ősz van. Kedves mesélőm, a másoknak oly zord északi szél újra közöttünk jár és regéket sóhajt az éjszakába, hogy azokat lejegyezve a vén kópé tollaival ékeskedve regösnek kiáltsanak a kevesek, kikhez eljut általam a szó. Visszatérésének éjszakáján zengte-suttogta el Orna történetét is. Halljátok hát…
Hol is hagytam hát abba?- kezdte az agg utazó a történetet- Persze…
Orna évekig élt boldogan a herceg párjaként, majd Eddala királynői koronája ragyogott homlokán. Nem halványuló szépsége messzi földön híressé tette, férje is a tenyerén hordozta, ritka kincsként becsülte. Itt végződnek a hazug mesék, igaz? De Orna nem „élhetett boldogan, amíg meg nem halt”. A három nővér másképpen szőtte fonalát. Szépséget, gazdagságot, szeretetet megadtak a királynőnek. Földi kincsekben dúskálhatott, irigyelt élete minden percét kacagás és öröm kísérte. Sokáig nem is tűnt fel, hogy valami hiányzik. Ám a királyi párnak nem született gyermeke. A vágy és az aggodalom lassan szőtte teli árnyakkal Orna napsugarát, azonban egy idő múlva már minden pillanatban ennek okát és gyógymódját kutatta. Javasasszonyok, doktorok, garabonciások hada vette körül palotájában, de nem hozott eredményt a sok kuruzsló. Sarlatánok kínozták a testét csodaszerekké kikiáltott fertelmekkel, lelkét pedig veszett vadak tépték minden egyes pillanatban, amikor karon ülőt látott maga körül. Keserűségében imát mormolt, templomot emelt hazug isteneknek, kegyhelyekre járt. Ez sem volt elég. Végtelen kétségbeesésétől félig tébolyodottan járta a dombokat, semmit sem törődve a mindennapok pillanataival. Lassan a herceg is elfordult tőle. Népe szánalommal vegyes borzadállyal kerülte szép úrnőjét. Bolyongásai során ismeretlen helyekre tévedt, lázas gondolataiból ismeretlen berkekben ocsúdott. Egy ilyen tévelygés során töpörödött anyó keresztezte útját. – Tudom, mi bánt, szép úrnő.- mondta Ornának. – A gyermek csak tiszta testben foganhat meg. A te testedet a lelked beszennyezi. Te elvetted valakinek a jövőjét és emiatt nem adhatsz jövőt az érkezőnek. Menj, engeszteld ki a miattad szenvedőt és akkor teljesül a kívánságod! Segítségül ma éjjel megálmodod azt a jövőt, aminek el kellett volna jönnie, de te nem fogadtad el.
Orna siettette volna a napot, hogy gyorsabban jöjjön fel a Teljesség, ami elhozza az álmok idejét. Korán nyugovóra tért és álmot látott: díszes ház állt Eddalában, a fő utca közepén. Onnan lépett ki egy erőtől duzzadó fiatalasszony, melyben az álmodó magára ismert. Karján kosár volt, a piacra indult. Apró kezek kapaszkodtak a szoknyájába, kisgyermekei kísérték a kapuig. A városban mindenki tisztelettel köszöntötte, őszinte szeretet áradt felé. Álmában füveket vett és kenőcsöket, majd sietett haza, hogy orvosságot készítsen belőle egy vak kislánynak, akinek szeme világát egy tűz vette el. Otthon a kandallónál férje várta, gyermekei apja. Amikor az álombeli Orna belépett a szobába, az álmodó szívébe fájdalom nyilallt. A férj Ogmit volt, az elhagyott. Szemei épek voltak, elégedett arcából őszinte szerelmet sugároztak felé. Mintha parázson feküdt volna, úgy ugrott talpra Orna az éj közepén. – El kell mennem Ogmithoz, vissza kell adnom a jövőjét .- gondolta.
Egyedül, kíséret nélkül indult útnak. Meggyógyított lények vezették. Mindenhol Ogmit nevét hallotta zengeni, mely elől eddig bezárta füleit. Csodálkozott, hogy a világtalan óriás milyen sok élőn segített, holott a legzordabb bérceket választotta otthonául. Útja nehéz volt. A növények, kik hajdan a szépségét adták, most ellenségesen fogadták, hisz úgy érezték, érdemtelenné vált az ajándékaikra. A folyondár gáncsolta, a rózsa töviseivel tépte bőrét, a fák már sajnálták az erőt, melyet nekik köszönhetett. Csak a búza simogatta szelíden kalászaival, mert ő sohasem tud haragudni. Étlen-szomjan követte az ösvényt Orna, szemernyi pihenőt sem engedett magának, csakhogy mielőbb Ogmithoz jusson és bocsánatát elnyerve életet adhasson egy gyermeknek.
Csendes tisztáson szalmatetős ház állt. Ajtaja nyitva volt mindenki előtt, ki jó szívvel lépett be rajta. Itt élt Ogmit, a büszke óriás. Szemét szerelmének adta, de Borintól kapott fél szemével egyre a növények titkait kutatta, hogy újabb és újabb betegségekre találjon bennük enyhet. A tisztánlátás képessége nem hagyta el, így testet és lelket egyaránt tudott orvosolni. Magánya nem tűnt fel, hiszen sok meggyógyított lény maradt nála hálából. Csak az éjjelei voltak hidegek. A jólelkű Zet, az álmok hozója, megkímélte attól, hogy múltjáról és elveszett jövőjéről szőjön álmokat, így álomtalan éjjeleken pihenhette ki a nappal történéseit. Ha mégis álmot látott, gyógymódokról és gyógyultakról szóltak a mesék. Ogmit tudta, hogy Zet kegyelme kíméli meg sok lidérces víziótól, így különös barátságot érzett iránta. Rajta kívül még Borin, a holló és Osu, a farkas látogatta. Olykor meghajoltak a fák és az Úr lépett a kis tisztásra, aki nyolclábú lovon járt. Ő igen kedvelte az óriás gyógyítót, amikor tehette, errefelé irányította hátasát.
Osu hozta Ogmitnak a hírt, hogy Orna közelít hozzá. Az óriás tudta, hogy mi bántja hajdani szerelmét, de nem ismerte az anyó jóslatát, így azt hitte, füveket kérni jön az asszony. Mert lelke nem ismerte a bosszút, nem tagadta meg tudását és legjobb szándékkal készített orvosságot Ornának. Így várta múltjának árnyát, aki megmérgezte jövőjét. Amikor Orna sudár alakja feltűnt a fák között, Ogmit elméjét elborította az emlékezés. Végigélte a szép időket és újra meghalni készült az eltaszítottság súlya alatt. Mivel asszonya az ő szemei által nyert világot ismét, ő olyannak látta, mint annak idején volt. Égett üszök és üreges szemgödrök tátongtak a csapzott haj keretezte csontarcon, Ogmit mégsem látott mást, csak a legszebbet, amire valaha tekintett.
- Ogmit!- azért jöttem hozzád, hogy bocsáss meg nekem, szabadítsd fel a lelkem, hogy jövőt adhassak egy gyermeknek, mire oly nagyon vágyom!- A gyógyító arcán harag surrant át és mérhetetlen fájdalom. - Ó, Orna, csak a magad kívánsága hajtott hozzám? Önös álmaid vezéreltek? Csak magadra gondolsz most is? - Nem tudok megbocsátani neked, mert csak a szerető szív tud megenyhülni. Én a bál éjszakáján a kezedbe adtam a jövőm, a szerelmem, a szemem és a szívem. A jövőm eltörölted, szerelmemet kinevetted, szememmel rosszat láttál és szívemet magára hagytad. Elhagyott szívem jéggé fagyott és széthasadt a sziklán, melyen felejtetted. Segíteném tested, hogy gyermeked lehessen, de szívtelenné vált életem minden ereje sem lenne elég, hogy őszintén kiengesztelődjem meg nem született gyermekeim nevében is. Nem csak az én jövőmet mérgezted meg, hanem két fiunkét és két lányunkét is, akik nem léphettek elő a testetlen világból. Nincs erőd, hogy bizonyítsd, hogy méltó vagy arra, hogy életet adj, hisz oly sok életet áldoztál fel a vagyonodért. Most menj, számolj le a vágyaddal és vigasztalódj ékszereiddel.
Orna az őrület határán rohant le a hegyről. Eszement vágtája minden méterén újra várta egy gondolat; egy érzés a múltból, a jelenlegi és az eldobott jövőből. A hegygerincen szaladt, amikor hagymázas látomásai megértették vele, hogy mit is tett valójában. Úgy érezte, létezése nem tart addig, hogy vezekelhessen. Eldobni kívánta életét, hogy a másvilágon bújjon el a vádló szemek elől. Egy sziklapárkányról még egy pillantást vetett a születéstől zsongó, tavaszi erdőre a völgyben, majd a mélybe vetette magát. Zuhanása közben érezte, hogy bőre kéreggé válik, arany haja sárgás lombbá alakul. Ujjai immár ágakká váltak. Az Úr, aki nyolclábú lovon jár, megszánta és növénnyé változtatta a Hercegnőt. – Szép voltál valaha és szép vagy most is. Maradj az élők között, figyeld őket és tanulj! Adj helyet fészkeknek, láss ezer születést, ezer tavaszt. Tapasztalj és egyszer talán méltóvá lesznek gondolataid arra, hogy magad is jövőt adj és akkor Ogmit szívét újra összeforraszthatod, hogy meg tudjon bocsátani neked. Addig azonban kerüld őt, ne üzenj neki a széllel, hagyd, hogy hegedjenek lelkének sebei.
Ornából mutatós, kerek, aranyszínű bokor lett. Nyúlfiakat nevelt a gyökerei között és fészkeket ringatott ágain. Közben azonban nem törődött bele sorsába. Évről évre azon elmélkedett, hogyan juthatna el Ogmithez, hogy megmutathassa: van már ereje küzdeni és megőrizni az igazi értékeket. Akaratát megacélozva, rögről rögre araszolt fel a hegyen gyökereivel. Minden tavaszon egy-két gondolattal feljebb bújt ki a földből, hajtásait az orom felé növesztette. Végtelen igyekezetében elhanyagolta a fészkeket és nem óvta már a kisnyulakat a rókától. Az Úr, aki nyolclábú lovon járt, keserűen figyelte Orna igyekezetét. Félezer évig bízott benne, hátha az önzés megszakad szívében és méltóvá válik az anyaságra, de egy pillanatban megelégelte az igyekezetet és így szólt az elbukotthoz: Esélyt kaptál, hogy élj és élni hagyd Ogmitot. Ha feljutsz a hegyen, magadat ünnepelted volna miközben észre sem veszed, hogy megmérgezed a Gyógyító növények tisztaságába vetett hitét. Nem az őszinte megbánás hajtott az általad kitaszítotthoz, hanem esztelen küzdelmeddel is csak a külvilágnak akartál bizonyítani; azt hitted, hogy így elismerik, hogy van erőd küzdeni? Megfosztottad magad a lehetőségtől, hát bűnhődj! Mindenkor, amikor megszínesednek a lombok, megszakad a gyökered a földben és a pajkos szelek görgetnek a síkon. Így bűnhődj és láttodra jusson eszébe mindenkinek, hogy mennyit ér az élet, a jövő és a szerelem. Undorral fordulnak majd el tőled, mihaszna növénye leszel Flórának. Új, becstelen neved eztán ez lesz: ÖRDÖGSZEKÉR.
Még szinte ki sem mondta az utolsó szókat, de már el is rohant hűvös mesélőm. Még neki is fáj ez a sors. A testetlen szél is érezte, hogy ennek nem így kellett volna végződnie…De az emberek és az óriások sokszor nem ismerik fel a bűnt és a megbocsátás lehetőségét sem.
Hol is hagytam hát abba?- kezdte az agg utazó a történetet- Persze…
Orna évekig élt boldogan a herceg párjaként, majd Eddala királynői koronája ragyogott homlokán. Nem halványuló szépsége messzi földön híressé tette, férje is a tenyerén hordozta, ritka kincsként becsülte. Itt végződnek a hazug mesék, igaz? De Orna nem „élhetett boldogan, amíg meg nem halt”. A három nővér másképpen szőtte fonalát. Szépséget, gazdagságot, szeretetet megadtak a királynőnek. Földi kincsekben dúskálhatott, irigyelt élete minden percét kacagás és öröm kísérte. Sokáig nem is tűnt fel, hogy valami hiányzik. Ám a királyi párnak nem született gyermeke. A vágy és az aggodalom lassan szőtte teli árnyakkal Orna napsugarát, azonban egy idő múlva már minden pillanatban ennek okát és gyógymódját kutatta. Javasasszonyok, doktorok, garabonciások hada vette körül palotájában, de nem hozott eredményt a sok kuruzsló. Sarlatánok kínozták a testét csodaszerekké kikiáltott fertelmekkel, lelkét pedig veszett vadak tépték minden egyes pillanatban, amikor karon ülőt látott maga körül. Keserűségében imát mormolt, templomot emelt hazug isteneknek, kegyhelyekre járt. Ez sem volt elég. Végtelen kétségbeesésétől félig tébolyodottan járta a dombokat, semmit sem törődve a mindennapok pillanataival. Lassan a herceg is elfordult tőle. Népe szánalommal vegyes borzadállyal kerülte szép úrnőjét. Bolyongásai során ismeretlen helyekre tévedt, lázas gondolataiból ismeretlen berkekben ocsúdott. Egy ilyen tévelygés során töpörödött anyó keresztezte útját. – Tudom, mi bánt, szép úrnő.- mondta Ornának. – A gyermek csak tiszta testben foganhat meg. A te testedet a lelked beszennyezi. Te elvetted valakinek a jövőjét és emiatt nem adhatsz jövőt az érkezőnek. Menj, engeszteld ki a miattad szenvedőt és akkor teljesül a kívánságod! Segítségül ma éjjel megálmodod azt a jövőt, aminek el kellett volna jönnie, de te nem fogadtad el.
Orna siettette volna a napot, hogy gyorsabban jöjjön fel a Teljesség, ami elhozza az álmok idejét. Korán nyugovóra tért és álmot látott: díszes ház állt Eddalában, a fő utca közepén. Onnan lépett ki egy erőtől duzzadó fiatalasszony, melyben az álmodó magára ismert. Karján kosár volt, a piacra indult. Apró kezek kapaszkodtak a szoknyájába, kisgyermekei kísérték a kapuig. A városban mindenki tisztelettel köszöntötte, őszinte szeretet áradt felé. Álmában füveket vett és kenőcsöket, majd sietett haza, hogy orvosságot készítsen belőle egy vak kislánynak, akinek szeme világát egy tűz vette el. Otthon a kandallónál férje várta, gyermekei apja. Amikor az álombeli Orna belépett a szobába, az álmodó szívébe fájdalom nyilallt. A férj Ogmit volt, az elhagyott. Szemei épek voltak, elégedett arcából őszinte szerelmet sugároztak felé. Mintha parázson feküdt volna, úgy ugrott talpra Orna az éj közepén. – El kell mennem Ogmithoz, vissza kell adnom a jövőjét .- gondolta.
Egyedül, kíséret nélkül indult útnak. Meggyógyított lények vezették. Mindenhol Ogmit nevét hallotta zengeni, mely elől eddig bezárta füleit. Csodálkozott, hogy a világtalan óriás milyen sok élőn segített, holott a legzordabb bérceket választotta otthonául. Útja nehéz volt. A növények, kik hajdan a szépségét adták, most ellenségesen fogadták, hisz úgy érezték, érdemtelenné vált az ajándékaikra. A folyondár gáncsolta, a rózsa töviseivel tépte bőrét, a fák már sajnálták az erőt, melyet nekik köszönhetett. Csak a búza simogatta szelíden kalászaival, mert ő sohasem tud haragudni. Étlen-szomjan követte az ösvényt Orna, szemernyi pihenőt sem engedett magának, csakhogy mielőbb Ogmithoz jusson és bocsánatát elnyerve életet adhasson egy gyermeknek.
Csendes tisztáson szalmatetős ház állt. Ajtaja nyitva volt mindenki előtt, ki jó szívvel lépett be rajta. Itt élt Ogmit, a büszke óriás. Szemét szerelmének adta, de Borintól kapott fél szemével egyre a növények titkait kutatta, hogy újabb és újabb betegségekre találjon bennük enyhet. A tisztánlátás képessége nem hagyta el, így testet és lelket egyaránt tudott orvosolni. Magánya nem tűnt fel, hiszen sok meggyógyított lény maradt nála hálából. Csak az éjjelei voltak hidegek. A jólelkű Zet, az álmok hozója, megkímélte attól, hogy múltjáról és elveszett jövőjéről szőjön álmokat, így álomtalan éjjeleken pihenhette ki a nappal történéseit. Ha mégis álmot látott, gyógymódokról és gyógyultakról szóltak a mesék. Ogmit tudta, hogy Zet kegyelme kíméli meg sok lidérces víziótól, így különös barátságot érzett iránta. Rajta kívül még Borin, a holló és Osu, a farkas látogatta. Olykor meghajoltak a fák és az Úr lépett a kis tisztásra, aki nyolclábú lovon járt. Ő igen kedvelte az óriás gyógyítót, amikor tehette, errefelé irányította hátasát.
Osu hozta Ogmitnak a hírt, hogy Orna közelít hozzá. Az óriás tudta, hogy mi bántja hajdani szerelmét, de nem ismerte az anyó jóslatát, így azt hitte, füveket kérni jön az asszony. Mert lelke nem ismerte a bosszút, nem tagadta meg tudását és legjobb szándékkal készített orvosságot Ornának. Így várta múltjának árnyát, aki megmérgezte jövőjét. Amikor Orna sudár alakja feltűnt a fák között, Ogmit elméjét elborította az emlékezés. Végigélte a szép időket és újra meghalni készült az eltaszítottság súlya alatt. Mivel asszonya az ő szemei által nyert világot ismét, ő olyannak látta, mint annak idején volt. Égett üszök és üreges szemgödrök tátongtak a csapzott haj keretezte csontarcon, Ogmit mégsem látott mást, csak a legszebbet, amire valaha tekintett.
- Ogmit!- azért jöttem hozzád, hogy bocsáss meg nekem, szabadítsd fel a lelkem, hogy jövőt adhassak egy gyermeknek, mire oly nagyon vágyom!- A gyógyító arcán harag surrant át és mérhetetlen fájdalom. - Ó, Orna, csak a magad kívánsága hajtott hozzám? Önös álmaid vezéreltek? Csak magadra gondolsz most is? - Nem tudok megbocsátani neked, mert csak a szerető szív tud megenyhülni. Én a bál éjszakáján a kezedbe adtam a jövőm, a szerelmem, a szemem és a szívem. A jövőm eltörölted, szerelmemet kinevetted, szememmel rosszat láttál és szívemet magára hagytad. Elhagyott szívem jéggé fagyott és széthasadt a sziklán, melyen felejtetted. Segíteném tested, hogy gyermeked lehessen, de szívtelenné vált életem minden ereje sem lenne elég, hogy őszintén kiengesztelődjem meg nem született gyermekeim nevében is. Nem csak az én jövőmet mérgezted meg, hanem két fiunkét és két lányunkét is, akik nem léphettek elő a testetlen világból. Nincs erőd, hogy bizonyítsd, hogy méltó vagy arra, hogy életet adj, hisz oly sok életet áldoztál fel a vagyonodért. Most menj, számolj le a vágyaddal és vigasztalódj ékszereiddel.
Orna az őrület határán rohant le a hegyről. Eszement vágtája minden méterén újra várta egy gondolat; egy érzés a múltból, a jelenlegi és az eldobott jövőből. A hegygerincen szaladt, amikor hagymázas látomásai megértették vele, hogy mit is tett valójában. Úgy érezte, létezése nem tart addig, hogy vezekelhessen. Eldobni kívánta életét, hogy a másvilágon bújjon el a vádló szemek elől. Egy sziklapárkányról még egy pillantást vetett a születéstől zsongó, tavaszi erdőre a völgyben, majd a mélybe vetette magát. Zuhanása közben érezte, hogy bőre kéreggé válik, arany haja sárgás lombbá alakul. Ujjai immár ágakká váltak. Az Úr, aki nyolclábú lovon jár, megszánta és növénnyé változtatta a Hercegnőt. – Szép voltál valaha és szép vagy most is. Maradj az élők között, figyeld őket és tanulj! Adj helyet fészkeknek, láss ezer születést, ezer tavaszt. Tapasztalj és egyszer talán méltóvá lesznek gondolataid arra, hogy magad is jövőt adj és akkor Ogmit szívét újra összeforraszthatod, hogy meg tudjon bocsátani neked. Addig azonban kerüld őt, ne üzenj neki a széllel, hagyd, hogy hegedjenek lelkének sebei.
Ornából mutatós, kerek, aranyszínű bokor lett. Nyúlfiakat nevelt a gyökerei között és fészkeket ringatott ágain. Közben azonban nem törődött bele sorsába. Évről évre azon elmélkedett, hogyan juthatna el Ogmithez, hogy megmutathassa: van már ereje küzdeni és megőrizni az igazi értékeket. Akaratát megacélozva, rögről rögre araszolt fel a hegyen gyökereivel. Minden tavaszon egy-két gondolattal feljebb bújt ki a földből, hajtásait az orom felé növesztette. Végtelen igyekezetében elhanyagolta a fészkeket és nem óvta már a kisnyulakat a rókától. Az Úr, aki nyolclábú lovon járt, keserűen figyelte Orna igyekezetét. Félezer évig bízott benne, hátha az önzés megszakad szívében és méltóvá válik az anyaságra, de egy pillanatban megelégelte az igyekezetet és így szólt az elbukotthoz: Esélyt kaptál, hogy élj és élni hagyd Ogmitot. Ha feljutsz a hegyen, magadat ünnepelted volna miközben észre sem veszed, hogy megmérgezed a Gyógyító növények tisztaságába vetett hitét. Nem az őszinte megbánás hajtott az általad kitaszítotthoz, hanem esztelen küzdelmeddel is csak a külvilágnak akartál bizonyítani; azt hitted, hogy így elismerik, hogy van erőd küzdeni? Megfosztottad magad a lehetőségtől, hát bűnhődj! Mindenkor, amikor megszínesednek a lombok, megszakad a gyökered a földben és a pajkos szelek görgetnek a síkon. Így bűnhődj és láttodra jusson eszébe mindenkinek, hogy mennyit ér az élet, a jövő és a szerelem. Undorral fordulnak majd el tőled, mihaszna növénye leszel Flórának. Új, becstelen neved eztán ez lesz: ÖRDÖGSZEKÉR.
Még szinte ki sem mondta az utolsó szókat, de már el is rohant hűvös mesélőm. Még neki is fáj ez a sors. A testetlen szél is érezte, hogy ennek nem így kellett volna végződnie…De az emberek és az óriások sokszor nem ismerik fel a bűnt és a megbocsátás lehetőségét sem.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2008-02-29 11:22:20
Köszönöm széepn! Nem minden történet vége jó...Mindenki azt kapja, amit megérdemel...Talán.
2008-02-26 21:30:55
Hűha Ookami. Zseniális vagy! Nagyon tetszett, bár hulla fáradtan kezdtem neki de mégis végig fenntartotta a figyelmem. Nagyon tetszett és nem baj, hogy nem boldog a vége, szerintem ez így volt kerek!
Gratulálok!
2007-02-19 17:59:11
Én nem élek Hollywood-ban. Orna sem...A világ sem olyan, mint a filmekben. Ezek a mesék az "enyéim" bár, de nem én írtam őket...Ők irtak nekem szomorú sorsot. Én is csak egy meseszereplő vagyok egy happy end nélküli legendában.
2006-12-29 16:24:59
Orna megtévedt. Nem látta saját hibáját én nem tudott tanulni a sorsából. Ogmit közeli barát. Szeretném, ha nem állna túl közel hozzám. Bízom benne, hogy jobbra fordul a sorsa.
2006-11-20 17:55:05
Szégyelem magam, hogy nem néztem. Azt gondoltam, hogy nem írsz többet és örültem, hogy írtál. Persze nagyon tetszikÍ!!!!
2006-11-20 12:54:06
Megleptelek?, Mire számítottál?
2006-11-19 21:32:54
Oh nagyon megleptél a folytatással!!! Csodálatosan szép kedvesem.. szerintem öszinte és ez benne a szép. Köszönöm szépen jó volt olvasni.
2006-11-08 12:41:28
Kedves Mera! Semmi közöd sincs Ornához...Hmmm, SZERINTEM! Miért mondod, hogy magadra ismertél? Mit hajtassz?
2006-11-07 15:52:40
Hanem? Amúgy én nem ismertem Rád Ornában, kedves Mera... Pedig azt hiszem, ismerlek:)
2006-11-07 12:15:03
Ookami, csodálatos a meséd ismét. Orna emberien önző, nagyon jól ábrázoltad. Vakon ment az álmai után, mással nem törődve. Hiteles folytatása ez a mese történetének. Szerintem a sors, amit "elért", köszönhető saját magának, a döntéseinek. Sajnos kissé magamra ismerek benne (csak én nem a gazdagságot és a gyereket hajtom).
2006-11-07 09:14:50
Ahan... Azt próbáltam sugalmazni, hogy én nem tudnék ilyen lenni, pedig kéne:) De engem nem fenyeget az a veszély, hogy elhagy a Szerelmem:) Nem is tudom, miért beszélgetünk ilyenekről:)
2006-11-06 12:53:29
Ogmit füveket készített, hogy segítsen neki, de ő csak azt akarta, ami az ő szíve vágya, nem volt benne annyi érzés, hogy kiengesztelje az óriást. Pedig csak egy igazi, őszinte bocsánatkérés kellett volna és az, hogy egy kicsit más álmaira is figyeljen, ne csak a sajátjára.
2006-11-06 12:51:04
Ogmit nem tud szeretni, mert Orna a szívét hagyta megfagyni. Talán Ornának nem csak magára kellett volna gondolnia, amikor felkeresi régi szerelmét. Ha ráébred, hogy mit rontott el és őszintén bocsánatot kér, talán sikerült volna neki.
2006-11-02 12:34:36
Most meghasonlottam önmagammal... Sajnálom Ornát, viszont abban nem tudok vitába szállni a sorssal, hogy minden hűtlen dögnek így kell járnia... A meséről pedig annyit, hogy félrelök minden konvenciót, és ettől nagyon jó:)