Minden olyan csöndes..Ősz van.
Sárguló levél vagyok,egy rész az elmúlóban.
Erős szél jön,
elszakít a fától,
Félek a repüléstől,félek a szárnyalástól.
Mert egyedül kell mennem,
A viharban egyedül kell lennem.
És ha leesek a földre,vajon felkap-e új szél,mi továbblökne?
Vagy örök otthonom lesz a koszos avar,
Honnan nincs tovább út,a többi levél takar.
De én egy más falevél vagyok,
Talajra le nem hullhatok,
El soha nem bukhatok.
Erős vagyok,erősebb a fánál.
Apró lény,merészebb a vártnál.
Bennem csak erek,rajtad a kéreg,
Mivel a tested a bántástól véded.
De engem a fájdalom meztelenül ér,
Belőlem túl sokat magának kér.
Nem engedek..nem lehet..
Belőlem el, többet,nem vehet.

Gyenge a levél,lehull a fáról..
Nem fél ő már,nem fél a mától.
Csak hagyja hogy sodorja a szél,
Vele együtt messzi útra kél.
Át a mezőn bátran szállhat,
Nem éri őt semmi bánat.
El...csak innen el
Valahová,ahol végső nyugalmat lel.