Evilág tömény bűzében megállok,
Enyém az első emeleti páholy.
Tekintetemmel végigpásztázom a termet,
Benne igaz embert, egyet se lelek.

Csupa "boldog" ember ül lent,
Őket nem érdekli, hogy ki lakik odafent.
A nézelődés elvakítja szemüket,
Minden mozdulatuk felületes.

A földszint könnyeimtől ázik,
Szomorú szívem, magányosan fázik.
Egyetlen dolog van, mi vígasztal,
Tiszta a lelkem és nem vagyok vak.