Kiránylány voltam,
mindenki imádott.
Most itt fekszem holtan,
túl naív voltam és hittem,
túl sokra nem vittem melletted,
uralkodni nem akartam és
nem is tudtam feletted.

De hogy két év alatt tönkrementem,
nem bízok, nem hiszek,
a királylányt eltemettem.
Azt magam sem gondoltam volna.
S még azért is engem okolna,
hogy itt rohadok majd el a pokolba.

Szép is lehetett volna,
ha a lelkem nem haldokolna,
el is tudnám képzelni talán.
S a szívem falába beleszalad
egy kés.
Túl kevés volt.

Bűntudatot nem érez már a holt.
Hiába okol engem azért, hogy
túl sokat vártam.
Most léptem bátran és már nem bánom,
csak azt várom,
Hogy végre túllegyek rajta,
Nem vagyok egy könnyen felejtős fajta.

Évek múlva, magányomban,
majd hívlak, de anyám szól,
Hogy ne kérjem, hogy újra szeress.
Ő átélte velem a kínokat.
Ő az egyetlen aki tudta.
A fájdalmamat ő csillapította.
Neki még mindig Királylány vagyok.
Az elvárásai még mindig nem nagyok.
Ő akkor is szeret, ha összeomlok,
mikor pisztoly elé állna a homlok,
Ő az egyetlen ki visszatartja
ösztönöm,
Hogy mindig mellettem állsz ezt most
megköszönöm!